Átitatva

 

Ő lehajtott fejjel baktatott. Meleg bundájába jól beburkolózott. Már régóta fázott, nagyon fázott. Ha igazságérzetét megbökte valami, még élénken visszatért pár percig a parketta sűrűjébe. Oda, ahol a táncot ádázul ropják minden nap. Kivétel nélkül, minden nap! Ő már nem akart táncolni. Szóval az a molett, fehér ruhás mackólány elébe tolakodott. Hiába köhögött nagyon, egyáltalán nem sajnálta, inkább jól bele tudott volna csípni a combjába. Persze mérgében. Meg még arra is gondolt, hogy igazán fogyókúrázhatna. A fogason többször is megnézte, szól-e a telefon a bundája zsebében. Nem kereste senki sem. A szobában mindkét nő kedves volt hozzá. Szépen, sorjában ment minden. A főnökasszony figyelme mindenre kiterjedt. Látszott, hogy alapos munkát végez. Nagyon rövid, ápolt frizurát viselt. Jól megőszült az időben. Még az is figyelmet keltett, milyen precíz. Higiénikus. Nem csoda, hisz annyi kórt el lehet manapság kapni. A kacagó démonok csakúgy jönnek-mennek, összeölelkeznek a levegőben, majd sokáig féregként rágják a sudár, magas fák törzseit. Meg az emberi lelkeket. Mert az nyűhető el leghamarabb, hiszen oly törékeny. Ilyesmiken gondolkodott, tompán figyelt, ahogy szokott. Igazából oly mindegy volt, mit mondanak neki. Csak ne bántsa senki, meg lehetne jobb.

– Jöhet a következő! – nevetett a megőszült nő, hófehér fogsora megvillant.

Mikor fejét felemelte, apró, barna szemei okosan fénylettek, most egészen szépnek mutatkozott.

Ő ekkor már hátát mutatta, mégis megfordult hirtelen. Megállt a szoba közepén, csak egy pillanatra. Mintha most érezte volna pulzusa lüktetését, szíve dobbanását, bőrét megérintette az ablakból beszűrődő fény. Ekkor, pontosan ekkor esett bele az életbe, mit eddig csak érintőként súrolt. Hirtelen eszébe vágott valami, amit eddig is tudott fátyolosan, ám nem akart vele foglalkozni. Már annyira mindegy volt, s különben is régen volt.

Én nem bírtam tovább. Muszáj volt a filmet megállítanom, muszáj volt megszólalnom.

– Eszter! Hát egy férfit szerettetek, tudod te azt jól! Látod! Még mindig ezen a férfin át tudod érzékelni ezt a világot. Minden porcikád erre a húrra rezzen, nem tagadhatod. Másképp már nem lesz. Utolsó csepp véredig átitatott.

Ő nem tiltakozott, csak sápadtan bólintott, s belém karolt. Én és ő, ő és én, egyetértésben, tavaszi hóesésben sétáltunk.