Sokszor eldöntöttem már, hogy – ha nem feltétlenül muszáj – nem tekingetek visszafelé. Nehogy úgy járjak, mint a bibliai Lót! Kétségtelen, hogy akadnak a múltamban „fényes lapok”, ám szép számmal megőrződtek a feledésre érdemes emlékek, események is. Bizonyos alkalmak újabban mégis arra kényszerítenek, hogy ne hagyjam veszendőbe menni azt, ami még megfogható, ami még érzékelhető. Talán azért is, hogy a meglelt emlékeim tanulságul szolgáljanak gyermekeim és unokáim számára; meg azért is, hogy kis erőt merítsek ebből a gondolatból: Nem kell restelkednem, hiszen munkás éveim során azért példát adtam az önművelődésre, és kusza kis irományaim talán jelzik a szakadatlan erőfeszítéseimet szellemi megújulásomban.
A napokban visszakaptam az I. Sz. Gyakorlóiskolának ajándékozott folyóiratokat, könyveimet, kézirataimat. Az iskola könyvtárában helyszűke miatt csak a legszükségesebb könyveket tudják megtartani. Ezért az iskolai munkában kevésbé hasznosítható könyvek közül többet visszaadtak. Ezt először rossz néven vettem, de végül megértettem a szanálás szándékát. Sőt szinte örültem annak, hogy több fontos könyvemet, kéziratomat újra kézbe vehettem.
Ezen a ponton kezdődött a vívódásom a címül írt témában. Az ugyanis, hogy a könyvek, folyóiratok segítségével kicsit vissza tudok menni – gondolatban – az 1970-es, 80-as évek eseményeihez-történéseihez.
Szinte hihetetlen, hogy tanári pályám kezdetén – az akkori szűkös anyagi helyzetünk ellenére – megrendelhettem (és járathattam) ezeket az irodalmi és nyelvészeti folyóiratokat: Jelenkor, Új Írás, Kortárs, Nagyvilág; Magyar Nyelv, Magyar Nyelvőr. Még a Valóság egyes számait is megvettem. Azt hittem akkor még, hogy magyar szakos tanárként ismernem kell a jelenkor magyar és világirodalmának legfontosabb új alkotásait. Az 1970-es, 80-as évek számomra a tanulás évei voltak. A komolyabb nyelvészeti kutatásokba csak az 1980 évek elején kezdtem bekapcsolódni.
Most, ahogy kézbe veszem az említett évek kiadványait, nagy meglepetéssel, egyúttal megnyugvással tapasztalom, hogy a közölt írások nem vesztettek sokat aktualitásukból. A folyóiratok „akkori” szerzői közül főleg a pécsi írók műveit olvastam nagy érdeklődéssel. Csorba Győző, Pákolitz István és Bertók László verses könyveit igyekeztem megvásárolni. Kacérkodtam azzal a gondolattal, hogy kis dolgozatot kellene írnom például Csorba Győző Ocsúdó évek című verses regényéről. A nyelvi különlegességeket kicéduláztam, de arra már nem mertem vállalkozni, hogy véleményemet megfogalmazzam. Hogy jön ehhez a „zöld fülű” Pesti Jani? – gondoltam. A folyóiratokból értesülhettem arról, hogy jelentős író Nagy László, Juhász Ferenc, Pilinszky János, Örkény István, Garai Gábor, Sütő András, Weöres Sándor…Juhász Ferenc József Attila sírja című verse akkor nagyon felkavart. Az Új Írás című folyóiratból (Juhász Ferenc tanulmányából) tudhattam meg, hogy megjelent és valóságos kultúrtörténeti eseménynek számít Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék, lőtőt lépék című csodálatos könyve az apokrif népi imádságokról. Ha ez megjelenhetett – gondoltam –, akkor erről már óráimon szabad szólnom…Nagy lelkesedéssel beszéltem óráimon Csorba Győző, Pákolitz István, Bertók László verses köteteiről, Weöres Sándor gyermekverseiről és a Pszyché-ről is. Hallgatóim nagyon meglepődtek, hogy van mondanivalóm a legújabb szépirodalmi művekről.
A visszakerült folyóirataimat megtartom, mert ezek alapján fel tudom idézni a korábbi olvasói élményeimet. Szinte magam előtt látom azokat a pécsi írókat, akik jelentősen meghatározták irodalmi ízlésemet: Csorba Győző, Bertók László, Pákolitz István, Arató Károly, Bárdosi Németh János tartozik ebbe az írói körbe. – Az is a szép emlékeim közé tartozik, hogy a Jelenkor több száma közölte Martyn Ferenc zseniális tollrajzait. A Valóság írásaiban egyre többször vetődött az a gondolat, hogy az ún. épülő szocializmus gazdasági fejlődése (a „nádtetős szocializmus”) nem problémátlan. A kritikus hangvétel engem is felbátorított a nyíltabb bírálatokra.
A nyelvészeti folyóiratok azért voltak számomra fontosak, mert ezekből ismerhettem meg a modern kutatási módszereket, illetve ezek eredményeit.
Különös értéket jelentenek az óravázlataim és az előadásaim írásos tervezetei. Meglepő számomra, hogy milyen érdekes elgondolásokat tudtam tervezni a helyesírás és a nyelvművelés megújítására. Ezek az ötletek még ma is helytállóak. Érdemes lenne ezekből néhány ötletet közzétenni. (Ha lenne hozzá elég erőm és kedvem!)
Csak meghatódással tudom nézegetni az 1972-ben, 73-ban vezetett „eredménynaplómat”, amelyben pontosan feljegyeztem tanítványaim teljesítményét egy-egy érdemjeggyel vagy néhány találó szóval (Kiváló! Átlagos! Gyengécske! Motyog! Szorgalmas!) Az viszont elszomorít, hogy a nevekhez nem tudom már kapcsolni minden esetben az arcokat…Jaj, hova lettetek, drága Tanítványaim? Merre jártok? Léteztek-e még valahol a messzeségben? Tudtátok-e hasznosítani azt, amit tőlem tanultatok? De jó lenne találkoznom veletek!
Nagyjából így tudtam összegezni, hogy a visszakapott könyveim, folyóirataim, kézirataim milyen gondolatokat-emlékeket ébresztettek bennem. Gondolom, van értelme, ha néha-néha felidézem múltamat. Megerősíti azt a vélekedésemet, hogy tanári pályámon talán több volt a siker, mint a kudarc. De ezt igazán csak a tanítványaim tudnák elmondani.
Pécsett, 2019. június 4-én.
Szóljon hozzá!