Mit bír ki az ember?

Mit kell kibírnia az embernek? Sokat. Talán az állatnál is többet. Mostanában naponta zúdulnak rám a megdöbbentő hírek, események. Alig tudok ellenük védekezni, mert váratlanul érkeznek. Még mindig nem működnek hatékonyan a védekező stratégiáim.

Ma estefelé, a szokásos sétámon a Sétatéren áthaladva Verikém szobrához értem. Ott – meglepetésemre – fiatalok álltak meghatottan a szobor előtt, majd sorban egy-egy szál szép gerberát helyeztek el az emlékmű emberalakjának kezénél, lábánál. Ez annyira megdöbbentett és meghatott, hogy meg kellett állnom. Alig tudtam a sírásomat visszafogni. Odamentem a csoport vezetőjéhez, és elmondtam, hogy a szobornak Régésznő a címe, de még más jelentése is van. Így dőlt el a nagybeteg feleségem halála napján, ahogy a szoboralak elzuhan. A zuhanásából nem volt már visszatérés. Minden nap eljövök ide, hogy találkozhassam egykori Társammal… A nagyjából velem egykorú férfi igen meghatódott, és együttérzését fejezte ki. Azt ígérte, hogy a fiataloknak majd elmeséli az általam elmondottakat. – Kiderült a beszélgetésünk során, hogy a turistacsoport Szegedről érkezett. Elmondtam még azt is, hogy ott voltam diák a főiskolán. Nem gondoltam volna, hogy valaha mások is tesznek majd virágot a számomra fontos emlékmű talapzatához.

*

A hét elején egy vak kislányt vezettem a rendőrségi étteremtől a Tudásközpont előtti villanylámpás kereszteződés felé. Az út elején még engedte, hogy a karját fogva irányítsam, majd határozottan elvette a kezét. Arra a kérdésemre, hogy most már így is szépen tudja az utat, csak ezt válaszolta igen határozott és vidám hangon: MUSZÁJ. Ez a szó engem nagyon szíven ütött. Útközben még másról is beszélgettünk, mert ezt Ő fontosnak érezhette. A további kérdéseimre is csak ez volt a tömör válasza: MUSZÁJ! A mögöttünk haladó fiatalok szorongva lestek bennünket, hogy sikerül-e a kislány átkelése az útkereszteződésen. Nagyon integettek felénk, hogy örülnek a zavartalan átjutásnak. Ez is megható jelenet volt.

Napokig csak az a szó foglalkoztatott, egyre nagyobb intenzitással: MUSZÁJ, MUSZÁJ! Ez már a legszebb magyar szavaim közé tartozik, jóllehet német eredetű szó (muß sein). Elgondoltam, hogy mi, látók nem igen fogjuk fel a fogyatékos emberek erőfeszítéseinek értékét. Nehezen tudjuk beleképzelni magunkat az ő helyzetükbe. Nem tudjuk értékelni, hogy milyen hatalmas adomány az, ha szemmel érzékelhetjük a világ legapróbb részleteit.

Elhatároztam, hogy példát veszek erről a páratlanul erős akaratú, vak kislányról, és nem fogok siránkozni, panaszkodni minden piszlicsáré ügy miatt. Bizsereg kicsit a szívem? Ropog a térdem? Szóra sem érdemes! Menni kell tovább, tenni a napi dolgaimat! Úgy, mintha 20 éves lennék! Mert MUSZÁJ! MUSZÁJ, MUSZÁJ, MUSZÁJ!

Nagy példaképeim között van a helye ennek az aranyos vak kislánynak.