Isten külön világot bárkinek adhat,
költő vagyok: kis kosarakban vittem
az embereknek a szép szavakat –
majd így is szeretnek, elhittem
lelküket toporzékolásom kinyitja.
Hittem az élet sorsot vet szívemben,
s míg a rímeket a szél odébb gurítja
kis hazám zizegve befogad engem.
Ma a semmi ágára leülnék,
csillagok között onnantól fogva
szelíden tanítványoddá lennék,
ugyan! Hogyan érhetnék a nyomodba?
Szótörekből verskosarat fonnék
és boldog gyermekként tapsikolnék.
Mégis mit tehetnék? Mint véres kést
forgatom sebeimben a rímeket
hiába értem a vagyot és az ést
hiába tudom nem téveszthetek,
mert az eredmény mindig nulla vagy egy,
és végül mások mondják meg.
Írtam s ebbe már mások is belehaltak –
aprópénzre váltva összes vágyaikat.
S míg én az ég vizében, verskőoldóban
régi szavakról a foltokat oldogattam,
mások aprópénzből barátot kerestek,
akik nem kérdezték soha a miértet.
Verseimért két lyukas garast kaptam
jók lesznek tisztességes szemfedőnek.
Reggel van.
Gyűrött arccal nézed magad a tükörben.
Az éjjel bevett fájdalomcsillapító már alig hat.
Szürreális az egész, a lámpa meleg, sárga fénye összekeveredik a hideg félelemmel.
A tükörből visszanéz rád a fáradtság.
Nem betegnek látszol, csak kialvatlannak.
Mintha egészséges lennél, csak elhasználódott, kicsit elhanyagolt, borostás.
Már 24 órája nem ettél, hashajtó után vagy.
– Aki itt van az nyilván beteg – mondod magadnak.
Tudod, hogy már nem ehetsz semmit, nemsokára jönnek érted.
Felfekszel a betegszállító kocsira, amin betolnak a műtőbe.
Szóljon hozzá!