Augusztus 24-én tölti be 79. életévét Paulo Coelho, a világ egyik legismertebb kortárs írója. A brazil szerző neve évtizedek óta fogalom az irodalomban. Művei országhatárokat, nyelveket és kultúrákat léptek át, Az alkimista pedig a modern világirodalom egyik legismertebb könyvévé vált.
Számomra azonban Paulo Coelho nem csupán egy világhírű szerző. Személyes emlékem is fűződik hozzá.
2005 áprilisában Budapesten, a Gellért Szállóban találkoztam vele, amikor a XII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként Magyarországon járt. Új könyve, A Zahir magyarországi megjelenése idején tartott nemzetközi sajtótájékoztatót. Én is ott ültem az újságírók között, és lehetőségem nyílt kérdezni tőle.
A kérdésem nem Az alkimista világsikerére és nem is az író magánéletére vonatkozott. A magyar kultúra nemzetközi megismertetése érdekelt. Ezt kérdeztem tőle:
„Pár évvel ezelőtt azt mondta nekem egy brazil költő, hogy hasonlóság van az Önök nyelve és a magyar nyelv között. Ön hogy látja? Eljut a magyar irodalom Brazíliába?”
Coelho válasza elgondolkodtató volt. Azt mondta, hogy ő nem érez hasonlóságot a két nyelv között, és a fordítást nagyon komoly problémának tartja. Véleménye szerint ez jelentősen korlátozza annak lehetőségét, hogy Brazíliában megismerjék a magyar irodalmat és kultúrát. A kortárs irodalom fordítását még nehezebbnek ítélte.
Érdekes gondolatot mondott a magyar történelem külföldi megítéléséről is. Elmesélte, hogy előző nap hosszasan beszélgetett egy magyar kollégájával, és szóba került Attila alakja is. Úgy vélte, hogy a fordítás és a kulturális közvetítés hibái miatt a világ sokszor másként ismeri történelmünk egyes szereplőit, mint ahogyan mi, magyarok látjuk őket.
A találkozásnak volt egy másik, számomra máig kedves mozzanata.
Paulo Coelhóval aláírattam a Hetedhéthatár egyik számának címlapját. A dedikációval üdvözletét küldte a lap olvasóinak. Ő pedig érdeklődni kezdett a Hetedhéthatár iránt: megkérdezte tőlem, milyen időközönként jelenik meg a lap, és hogyan foglalkozik az irodalommal.
Később egy másik írásomban is felidéztem ezt a pillanatot. A Gellért Szállóban kölcsönösen azt mondtuk egymásnak: „Obrigado” – köszönöm. Én azért mondtam köszönetet, mert dedikálta a Hetedhéthatárt, ő pedig a tőlem kapott lapszámot köszönte meg.
Rövid találkozás volt, mégis megmaradt bennem.
Pályám során államfőkkel, Nobel-díjas tudósokkal, írókkal, művészekkel és más ismert személyiségekkel készítettem interjúkat. Minden találkozás más volt. Paulo Coelho esetében különösen az maradt meg bennem, hogy a világhír mögött egy közvetlen, érdeklődő és szerény embert ismertem meg.
Később több könyvéről is írtam. Foglalkoztam többek között a Bridával, a Mint az áradó folyóval és a Házasságtöréssel is. Coelho műveit lehet szeretni, lehet vitatni, de közömbösen elmenni mellettük aligha lehet. Írásainak visszatérő kérdése, hogyan találhatja meg az ember a saját útját, és miként ismerheti fel azokat a jeleket, amelyek életében eligazíthatják.
Több mint húsz év telt el a Gellért Szállóban történt találkozásunk óta. Azóta sok interjút készítettem, sok emberrel találkoztam, de vannak pillanatok, amelyek külön helyet kapnak az ember újságírói emlékezetében.
Paulo Coelhóval való találkozásom ilyen maradt.
Születésnapján jó egészséget és további alkotó éveket kívánok neki.
Isten éltesse Paulo Coelhót!
Szóljon hozzá!