Ünnepre jöttem, szépet csinálókat köszönteni. Amióta Rózsa Asszony ezt a maga álmodta párja nincs csodát – míves tojásgyűjteményét – idehozta múzeumnak a Zengő aljára, Várkonyba, azóta megint ünnepnek érzem a napot, ha hétköznap is az, amikor szépet nézni és megmártózni újra meg újra a varázsában, idelátogatok.
Úgy, ahogy akkor, régen – éppen ötven éve már – hogy először néztem le ebbe az istenáldotta szépségű völgybe a Gesztenyésből, Pécsváradról jövet, kedves meghívásra a lukácsi búcsúba. Mert akkor is szépet látni jöttem, mosolygó gyerekarcokat – a tanítványaimét – a falu ünnepén. Nagy ajándéka a sorsomnak, hogy a szépet csinálás ünnepi alkalmain több okból és többször is örülhettem nekik. Láthattam őket régvolt őseink táncát járni – külföldet is rácsodálkoztató színvonalon -, hallhattam éneküket báli vigalomban és templomi áhítaton, megcsodálhattam népviseletükön a hímzést, fehéret fehérrel díszítő sárközi szőtteseiket.
És az akkori örömök most visszajárnak, kétszeresen is. Találkozhatok az azóta nagyszülőkké lett akkori gyerekekkel és láthatom a hagyományokat továbbéltető mai gyerekekben a majdani nagyszülőket itt. Ezért jöttem ma ide: látni az egymást követő nemzedékek összefogódzását ebben a végenincs alkotó folyamatban, a szépet csinálás szent akaratában: megmaradásunk legszebb zálogát.
De ha nem keresném is ilyen mélyen az okát annak, ami idehozott: gyerekek közé virágvasárnapon – drága jó Móra Ferencnek, a minden szépre, jóra kitárt lélekkel rácsodálkozó írónak az intését akkor se tudnám feledni. Azt, amiben a szépnek és a jónak így állított emlékeztető oszlopot a magának mondott, de mindannyiónkhoz szóló törvénnyel, mintha kőbe véste volna, olyan maradandón: „Csúnya virág és rossz gyerek nincs is a világon.”
A virág a szépségnek, a köszöntésnek, a hódolatnak a jelképe, eszköze, szavak nélküli kifejezése volt ősidők óta mindig, ha az ember egy másik emberhez fordult szeretettel. Nem csoda hát, hogy a keresztény világban éppen ez a szó lett a névadója a csodavárás ünnepének, a húsvét előtti virágvasárnapnak. Annak emlékezetére, hogy azon a kétezer év előtti hozsannás napon – Jézus bevonulásának napján – virággal hintették be az utcát Jeruzsálemben a hívek a Mester előtt. Ezért van együtt ebben a szóban kimondatlanul is az ünnep megszentelése, a köszöntés vágya, a szépet tenni akarás szándéka, a magunkba szállás csendjében a lélek békessége.
Szépet csinálni, adni, sőt kapni se lehet gyűlölködő, haragvó szívvel, de még csak irigykedve se, mert ahogy minden, ami belső – jókedv és öröm, fájdalom és bánat –, kiül az arcra, és a tekintetekből kiolvasható: mert minden emberi alkotás tükre a léleknek, azonos vele.
Pilinszky János, a huszadik század költészetének nagy mestere olyan mélyre hatoló gyökereit látta meg a szépteremtésnek, amik történelem előtti, vallások előtti időkig nyúlnak vissza és onnan, a kezdetek kezdeteitől hozzák a késztetést és a tápláló erőt hozzá. Amit meglátott, a „tudást”, így hagyta ránk örökül: „A művészi szép számos titka közül a legszembetűnőbb, hogy az mindig egyfajta alázat gyümölcse. Az alkotó képzelet kifejezésének anyagáért mindig földig hajol, mintegy megismételve Isten teremtő gesztusát.”
Amikor barlangi ősünk szépteremtő vágyában kifejezésének anyagáért, eszközéért az élet forrásához, a tojáshoz nyúlt, mert megtalálta a legtökéletesebb formát benne, és hozzáadta a maga szándékát dísznek, és a kettőt együtt ajándékul övéinek: nem szokást teremtett csupán. Maga csinálta ajándékkal az ember magából ad egy darabkát annak, akit szeret. Ez az értelme az ajándéknak, kivált a magunk díszítettnek, mert adni csak szépet szabad és csak szépen. De tudni kell, hogy maga a dísz, akármilyen szép is valamin, nem ékesíti fel a rosszat. Ezért mondjuk a nem jóra aggatott ékességet éktelennek. A dísz és a szép csak akkor az, amit a szó hallatán elsőnek értünk rajta, ha ott van benne a jó is, mint a díszvendég, díszpolgár szavunkban a megtiszteltetés. Ha nincs, akkor nem elismerést, nem tetszést fejez ki, hanem visszatetszést szül, ahogy mint „szépelgő” szavunk is rosszallást takar.
Nagyon hiszem, hogy ezek az általatok most írt hímes tojások úgy kerülnek majd szeretteitek kezébe az ünnep reggelén, hogy az mindannyiótok közös öröme lesz. Mert a teremtés alázata mellett ott kell lennie minden alkotásban az örömszerzés vágyának is, úgy ahogyan mindentudó őseink látták és ránk hagyták szellemi útravalónak: „mindenek fölött vagyon az öröm és az öröm vagyon, és te tudjad, hogy az öröm: vagyon”. Örömet szerezni pedig van akkora öröm, mint kapni, mert az is kétszeresen az: magunknak és másoknak egyként.
Énekléseteket hallgatva eszembe jutott Babits Mihálynak az a néhány sora, amiben ezt a kölcsönösséget, ezt az egymás kezét kereső együvé tartozást, az adás-kapásban megnyilvánulót mutatta fel, hogy el ne feledjük:
Minden embernek a szívében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.
Azt kívánom a költő szavaival mindannyiótoknak, hogy kísérjen benneteket végig az úton a szépet teremtő és adni tudó emberek hite életetek ünnepein és munkálkodó hétköznapjaitokon. Azoknak pedig, akik ezt a gyönyörűséget megteremtették és fenntartják sokunk örömére, azt kívánom: legyen szándékukon és kezük munkáján áldás – a szépet szerető isteneké.
*
Elhangzott a Míves Tojás Múzeumban, Zengővárkonyban, 2004. virágvasárnap
Hozzászólások