Szeretjük a kitaposott ösvényeket, még a gondolkodásbélieket is. Vagy talán azokat kiváltképpen. Mert nem kell a fejünket kapkodni ide-oda közben. Tudjuk, hogy az előttünk jártak régen elkotorták már a lábunk elől a botlató göröngyöket; föltornyozva az út szélén szegélynek, hogy lelépni se tudjunk róla, ha elméláznánk.
De nemcsak a restség láttatja velünk az irányt jónak, ha már sokaknak az volt; még csak nem is mindig az újat kitalálni képtelen szellemi elesettség. Nem azért kapjuk szívesen kézbe kapaszkodónak a közmondásba bújtatott intést, hogy „a járt utat a járatlanért el ne hagyd!”, mert elfogadni készen könnyebb valamit, mint gondolkodni rajta. Nem.
Hanem mert nemcsak a fejünkkel gondolkodunk, és így azt is tudjuk, hogy a praktikus értelem mögött másik is van: erősebb, messzebbre és többet láttató. De azért mindkettőt ismerni kell, mert van úgy, hogy keresztbe fekszik előttünk valamelyik azon a járt úton is. Az igazi akadályok pedig vagy akkorák, hogy nem lehet őket átugrani, vagy „érinthetetlenek”, mint Indiában a szent tehenek.
Ha azt halljuk, barát, vagy azt, hogy ellenség, úgy érezzük, ezeket nem szabad egy napon említeni, hogy megszentségtelenítés ne történhessen. Ezért vonakodunk magunktól is megkérdezni – még tréfából is, nemhogy komolyan -, hogy ha „az ellenségem ellensége barátom nekem (ahogyan a vitriolos mondás tartja), akkor a barátom barátja ellenségem-e. Pedig éppen a szent dolgokat nem engedi szentnek látni a szemellenző.
Odáig szívesen elmegyünk a kutakodásban, hogy lássuk: a közös ellenség barátokká tud tenni nemcsak eladdig ismeretleneket, de még ellenfeleket is – akárhányat. És noha veszélyben tárgyilagosabban gondolkodunk, nem kutatjuk, mit csinált, ki mellett állt az a másik addig, amíg ránk nem szakadt a baj. És tart az ölelkezés a győzelemig. Tovább ritkán, mert a győztesek már a hálaadás, a „Tedeum” alatt is a koncon marakodnak. Csak akkor még halkan, mert templomban nem illik kiabálni.
De barátságokat nemcsak közös ellenség teremt, hanem kölcsönös rokonszenv, egyformán gondolkodás, szeretet is; csupa megszentelt megfelelés: érzelmek, célok, vágyak és sok más egyéb, öröknek gondolt, erős kötelék. Mi hát az oka annak, hogy olyan sok hajdani, megfeneklett, ellenségességgé változott barátságot látunk mindenfelé; kortól, nemtől, műveltségtől függetleneket – sokszor éppen ott, ahol már csak a gyümölcsét kellene szüretelni az egymást segítő egykori összefogásnak: a megszenvedetten megérdemelt jónak?
A harci szövetségek alapja a „kell”; a barátságokat pedig – még ha kölcsönös egymásra utaltság is van bennük – nem célok tartják életben, amiket meg kell pontosan fogalmazni, hogy el ne felejtődjenek, hanem okok, és nem feledhetők, és megfogalmazhatatlanok, mint minden igazi érték. Ebben van az erejük, de a törékenységük is. Lehet, hogy nem is volna szabad barátságnak mondani azt, amiben kettőnél többen vannak. A barátság nem társas kapcsolat, hanem páros. Tartósnak is rendszerint úgy bizonyul, ha megmarad annak, ami: egynek, aminek két oldala van, mint az éremnek. Az a harmadik, amit a muszájhumoristák gyakran emlegetnek, a két lap összekapaszkodása, nem oldala, csak éle annak az egynek és gyakran éles. Vágni tud. Mert azon az élen – mint semmi emberin – nincsenek tökéletes illeszkedések. De a réseket elfedi, befogja, áthidalja az a vonzerő, ami a két lapot egybetartja barátságnak; az, ami a szerelmi civódások sebeit is begyógyítja, ha mindkettőnek kell a hegesedés. De hármat egyszerre nem gyógyít semmi.
Ha ehhez a kettenegyhez harmadik társul, akár véletlenül csapódik is oda: valami megmozdul köztük, vagy bennük, vagy körülöttük, ha nem is rögtön, de ebben-abban mégis észlelhetőn. Olyanformán, ahogyan a „hol az olló, komámasszony?” játékban széket cserélnek a játékosok. Nem lehet azt tudni még akkor, az elején, hogy a harmadikkal csak eggyel többen lettek-e, vagy beszorult-e már éknek valamely kicsi repedésbe, aki jött. De azt igen, hogy ösztönös önzésünk nehezen viseli el a megosztozást. Tökéletesen egyforma távolságok pedig nincsenek. És kemény, makacs törvény az, hogy a közös veszély, a fenyegetettség szövetségeseket teremt, az osztozás kényszere meg vetélytársakat.
Nincs az a patikamérleg, ami érzékenyebb volna a legkisebb dózisok közötti különbségek kimutatására, mint amikor az emberi szem, a fül mosolyokat, mozdulatokat, hanglejtést, hangsúlyokat méricskél; az arcon a pírt, az érintésben a lágyságot – és mindezekben a „kinek szólót” érzékeli. Ahogyan a kozmosz óriás méreteit, legfontosabb mutatóit a legfinomabb rezdülések észlelésére alkalmas műszerekkel mérjük, úgy következtetünk milliomodmásodpercnyi adatokból a távolságok fényéveire. És ezekben nem a szándékosak fájnak legjobban, hanem az akaratlanok, a magától valók, az épp hogy csak fölvillanók, a véletlenek.
Mindig és mindenben könnyebb másokat okolni. De jó azt tudni, hogy ok nélküli dolgok nincsenek. Nem azzal kezdődnek legtöbbször a távolodások, a szakítások, hogy jött egy harmadik, hanem hogy voltak repedések, amiket tovább feszített, szélesített valaki. Aki talán nem is tudta, hogy oka lett akaratlanul valaminek. Tehát nemcsak valami sanda „résen lét” játssza be magát éknek a résbe. Ezt ugyan mindenki tudja vagy tudhatja, aki hasított már életében tuskót, de kevesebben veszik észre, hogy minden repedés úgy kezdődik, hogy hol esik, hol fúj, hol süt a nap, és ezt a „húzd meg – ereszd meg” váltakozást nem bírja sokáig a fa. De nagyobb baj az, ha azt hisszük, hogy csak a fa.
Öröklött szavaink – a jelentésüket koronként változtatók – is eltájolják gyakran az antennánkat. Testvérnek tudjuk és valljuk is mind az akárhány milliárdot, embervoltunk okán, de az már azért csak nem lehet egészen igaz, hogy ugyanúgy, mint akivel egy emlőn nevelkedtünk. Ilyenformán nem jelentheti a barát, a baráti kör és a sokféle azonos jelzős szavunk se ugyanazt.
Akadályozza tisztánlátásunkat az is, hogy ilyesmiken csak otthon, szó nélkül töpreng az ember még magában is, ha rálát váratlanul valamire, meghall akaratlan, kivált, ha maga is megél valamit, ami nem illik bele a megszokottba.
Mert mégiscsak úgy igaz az, hogy közös bajok terhét könnyíti a „bajtárs”, de kegyeket kapni közösen ugyanattól, az már csak amolyan „keserédes”.
Hozzászólások