Második utazás (2.)
Kós Károly
(1883. december 16. – 1977. augusztus 25.)
Kós Károly Temesvár szülötte. Édesapja német, Karl Kosch, édesanyja osztrák-francia származású (Sidonia Silvet). Postamester édesapját 1887-ben Nagyszebenbe helyezték, elemi iskolai tanulmányait itt kezdte. 1892-ben a család Kolozsvárra költözött, ahol beíratták a Farkas utcai református kollégium elemi iskolájába, majd gimnáziumába. Ezután Budapesten, a Műegyetemen szerzett építészmérnöki diplomát 1907-ben. Tanulmányai alatt, távol Erdélytől, gondolatai hazaszálltak Kalotaszeg vidékére, ahol nevelkedett. Hiszen még diákként bejárta e tájat. Fiatal mérnökként megfogalmazta építészi ars poeticáját: a mesterien készített fa haranglábak, a hegyes sisakos, fiatornyos templomtornyok, a gerendákból épített, meredek tetejű házak és gazdasági épületek jelenthetik a magyar nemzeti építészet alapjait.
Kalotaszeget tekintette választott szülőföldjének. Úgy érezte, ez a táj az ő igazi hazája.
Türén járva megismerkedett a református pap lányával, Balázs Idával, akit feleségül vett.
Építészmérnöki tervező munkája közben volt ideje utazásai során szerzett ismereteit leírni. Első könyve Székely népballadák címmel jelent meg 1907-ben, melyet jegyesének ajánlott.
Egy év múlva „Erdélyország népének építészete” című tanulmányában Segesvár, Torockó, Székelyföld és Kalotaszeg népi építészetét, néprajzát írta le
Budapesten építészmérnöki irodát nyitott. Ő tervezte az óbudai református templomot és parókiát, a zebegényi római katolikus templomot, majd 1910-ben megbízást kapott a budapesti Állatkert főbb pavilonjainak tervezésére. Marosvásárhelyen a gázgyári munkásoknak tervezett lakóházakat, Budapesten a Városmajori utcai iskolát és óvodát.
Második jelentős irodalmi alkotása az „Átila királról ének” című balladája volt, mely jelentős sikert hozott számára – érett írónak tekintették a kortársak.
Bánffyhunyad közelében, Sztánán, vásárolt földet és ott építette fel a dombra, a maga tervezte lakóházát, a Varjúvárat. „És végre Kalotaszeg. És érzem, hogy itthon vagyok végre, hogy ilyen otthon még nem voltam sehol.” – Írta „Erdélyország népének építészete” című tanulmányában.
Rendkívül termékeny, szerteágazó tevékenységet folytatott, melynek központja a Varjúvár volt. Itt írta „Régi Kalotaszeg” című könyvét, majd megindította a „Kalotaszeg” című hetilapját. Foglalkozott fafaragással, még politikai pártokat is szervezett.
A XX. század elején szakított a kor divatos, mesterkélten népies stílusával: a kalotaszegi és a nyugat-európai építészet jellegzetességeit felhasználva, egyéni stílust alakított ki. 1911-ben megtervezte a sepsiszentgyörgyi Székely Múzeum épületét. 1912-ben elkészítette a kolozsvári Monostori úti református templom terveit, melynek építését ellenőrizte. 1914-ben a sztánai református batyus bálba meghívta Móricz Zsigmondot, aki ottani élményei alapján írta meg a „Nem élhetek muzsikaszó nélkül” című regényét.
Az első világháború kitörésekor behívták katonának, majd felmentették a szolgálat alól és megbízták a sepsiszentgyörgyi Vármegyei Közkórház, majd a szebeni állami elemi népiskola tanítói lakásának megtervezésével. 1916-ban végleg felmentették a katonai szolgálat alól és megbízták IV. Károly koronázási ünnepségeivel kapcsolatban a királyi palotától a Mátyás templomig vezető út házainak és a kardvágó domb díszítésének tervezésével, a tribünök elkészíttetésével.
1917-1918-ban ösztöndíjasként Konstantinápolyban ismerkedett a bizánci és a török építészettel. Hazatérte után a „Sztambul” című várostörténeti és építészeti tanulmányban írta le tapasztalatait.
1919-ben nem fogadta el az Iparművészeti Főiskola tanári állását – otthon akart maradni Erdélyben: „Sztánán értem meg – az immár háromgyermekes családapa – az összeomlást, az őszirózsás októberi forradalmat és Erdélynek Romániához való csatolását.” „Választanom kellett… A döntés nehéz volt… hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz rám, mint Budapesten. És itthon maradtam.”
1921. január 23-án Paál Árpáddal és Zágoni Istvánnal megjelentette a „Kiáltó Szó” című röpiratot. Címadó írásában Kós Károly a Magyar Szövetség passzivitást hirdető álláspontjával szemben („Ki passzív magyar, jó magyar”) a nemzeti öntudat megőrzésére buzdított. Célként a magyarság nemzeti önrendelkezésének elérését tűzte ki. Bizottságot alakított, mely prefektusi engedély birtokában 1921. június 5-én Bánffyhunyad főterén, 35 kalotaszegi község küldöttéből megalakította az Erdélyi Néppártot. Jelszavuk: Erdély az erdélyi nemzeteké. A párt titkára és hetilapjuk – a Vasárnap – főszerkesztője lett.
Kós Károly és barátai felismerték, hogy az Erdélyben élőket nem lehet nemzetiségük szerint csoportosítani, mert mindegyikőjük közös jellemzője az, hogy erdélyiek. A Néppárt azonban alig egy hónap múlva beolvadt a Magyar Szövetségbe, melynek működését 1921. október 30-án felfüggesztették. 1922. január 15-én a Néppárt „Magyar Néppárt” néven újjá alakult, ismét Kós Károlyt választották titkárrá. 1922. december 28-án a Magyar Néppárt és a Magyar Nemzeti Párt egyesült Országos Magyar Párt néven. Kós Károly reményeit nem váltotta valóra ez a párt sem. Amikor a vezetőségnek felrótta, hogy a volt Néppárt célkitűzéseit nem valósították meg, kiközösítették, árulónak nevezték. Megpróbálta röpirattal cselekvésre szólítani Kalotaszeg népét, sikert nem ért el. 1927-ben végleg kivonult a politikai életből. Fenti tevékenysége alatt építészmérnöki munkássága is termékeny volt: megtervezte többek között a sepsiszentgyörgyi Városházát – melyet sajnos nem építettek meg – a kolozsvári görögkeleti katedrálist és a feleki görögkatolikus templom felújítását.
Hozzászólások