Mennyit oktalankodtam valamikor drága jó nagyapám kedvenc szavajárásán, uramisten!
Igaz, volt rá okom bőven, mert így jelentette meg magát mindig a mondandó, ha kikívánkozott belőle, amit csak ő tudhatott, egyedül ő, amikor visszapillantó tükrében a lelkének rálátott egykori önmagára, s emlékezetének felvillanó képein el-elrévedt.
De nem azért kuncogtam rajta gyerekként, mert így ejtette a szót, ahogy ideírtam, hanem mert valami nagyon fontosat nem tudtam még akkor. Azt, amit csak most látok tisztábban innen, ahol állok, ahonnan most már magam is merengve visszanézek sokszor. És úgy, ahogyan ő: egy pontra meredten, mintha ott volna valami előttem, ahová nézek – kívül rajtam –, s nem ott, ahol látom: mögöttem az időben, de bennem.
Olyanok ezek a hirtelen megtorpanások, hogy azt gondolhatná valami zöldebb korú örömködő, hogy talán elfeledte az öregember, melyik lába is jön sorra a lépésben. Mint amikor a vetítőben elakad a tekercs, vagy ha meg akarja mutatni a bűvész a filmen a trükköt, hadd örüljünk neki. Mondom, olyan, de azért csak kívülről nézvést az. Mert igaz ugyan, hogy minden pillanat, amit megértünk, a miénk volt valamiképp – együtt a hatmilliárddal –, de csak amit a magunk akaratából és erejével meg is éltünk: az a mi időnk. Ami nem csak volt, de meg is maradt annak, aminek a fénye akármilyen messziről elér ide máig, s egyetlen mozdulattal az inzertre varázsolható, ha kell. Hogy jobban értsük.
A többiben, a nyomtalanul elcsorgó időben, csak elvoltunk valahogy: semmit tudón, mindentől és mindenkitől függőn – kisgyerekként –, vagy felnőve már, mégis „előre köszönő” kiszolgáltatottan, akár ha elviselhetőn is, de mindenképpen feledni valón, amolyan „álmomba ne jöjjön elő”-formán; létezve már, de nem élve még. Helyünk a bakon van ugyan elég, de másnál a gyeplő, az ostor és a szó. Csak megtörtént velünk, aminek meg kellett történnie; ara folyt az életünk, amerre „lejtett”, sodródtunk az árral tehetetlenül. S ha megállt a csónak velünk, vihar múltán, egyszer valahol: nem rév volt az, nem kikötő, csak megfeneklett szárazra vetetten, a parton a roncs.
Ritka az az élet, amiben nincsenek ilyen megfeneklések, holtpontok. És szerencséje is annak, akiében vannak, ha úgy érzi is akkor, hogy leszakadt az ég. Mert akár imára kulcsolt kézzel tekint fölfelé, akár az öklét rázza az égre káromkodva, ösztönösen arra talál rá, amire legelébb szüksége lesz, hogy megmaradjon: a kezére. És így kezdődik mindenkiben mindig a „zénidőm”, aminek a közepe és garanciája is: az én.
Amikor az ember visszatekintve saját vállát kezdi veregetni, arra gondol maga is leggyakrabban, amivel hencegni tud. Különösen mostanában, hogy a „sikerorientáltságot” nem kell restellni, és nemcsak a szóban, amikor inkább tudjuk az árát valaminek, mint az értékét; a magunkét is jobban szeretjük forinton mérni, mint karáton. Úgy vagyunk még elismerést jelentő szavainkkal is, hogy nemigen aggatjuk olyan érdemekre, amiknek kézzelfogható előnyökben – gyarapodásban, hatalomban vagy legalább dicsőségben – megmutatkozó hasznuk nincsen. Még a „szakadásig” való erőfeszítésnek, munkának, szorgalomnak is csak akkor jár ki a jó szó, ha valaki „vitte valamire” vele. Mert ha nem, akkor élhetetlen. Akármekkora tehetség is egy sebész, ha hagyja békességben elmenni a világból, akinek nincsen pénze a maradáshoz, az hülye. A gyalogjáró emberen nem látszik, hogy „úr”-e, de amikor beszáll a Mercedesébe, akkor már igen. De még mielőtt azt gondolná valaki, hogy irigykedem, bevallom: nemcsak ismerem, de el is fogadtam a törvényt már régen: ami van, annak lennie kellett. Változatlanul azt keresem – és nem azért, hogy tanítsak vele –: mit jelent ez a szófurcsaság: az én időm.
Amikor az ember már valamennyire kilábal a gyerekkorból – mondjuk, amikor dolgozni kezd –, az idősebb pályatársak még jó ideig látni vélik „a fenekén a tojáshéjat”, ahogyan mondani szokás kedveskedve; akkor még szívesen „ugrik el sörért”, ha nem parancsra kell. De az első „taknyos”-ra föllázad, aki már tudja, hogy nem az. És akkor a tenyerek nem ökölbe rándulnak össze, ha jól mérte föl az a fiatalember, amitől megorrolt, hanem önmagát kapta két marokra jól. És ott vagyunk újra a sajátkezűségnél, amiben a szó nem csak kezet jelent.
Amit én találtam ki, szenvedtem meg érte, hordtam ki magamban, hoztam a világra: az lesz csak része majd az én időmnek egyszer, ha fejjel, szívvel, küszködéssel, gonddal, félve, remélve, játékkal, örömmel csináltam is. Mert amit így teremtettem, azt magammal tettem, én lettem tőle más, ha nyoma se marad a kinti, a tárgyi világban, ha nem is volt köznapi értelemben haszna, ha belebuktam is, még ha sokszor is. Se a szenvedések, se a bukások nem értelmetlenek, és ezt nem csupán hallomásból tudom.
Nem nagyon hiszek én az ilyen blikkfangos mondásokban, hogy „más kárán tanul az okos”, amiből az vigyorog ki, hogy az ostoba meg a magáén. Mert ha így volna, nem lépne bele az ember többször is ugyanabba az akármibe, amit csak nyomdafestéki okból nem szoktunk leírni. De abban hiszek, hogy a kudarcok segítenek másokat megérteni. És ha csak ez volna a melléfogások egyetlen hozadéka, már akkor is megérné próbálkozni, mert tét nélkül igazi játék nincsen, mint ahogy igazi szép, szent, nagy dolog sincsen játék nélkül, csak nyögvenyelés.
De a bizonytalanságnak, a várakozásnak, a reménynek íze van. És ha nem is lesz olyan, amilyennek vártuk, annak a féltve őrzött drága egyszemnek, a magunk ültette fán, kivonul a család lemosolyogni a legkisebb tenyérbe a csodát. Annak az íze jár vissza minden őszön azzal az „én időm” üzenettel, azt hiszem, amit itt kerülgetek.
Nem tudom, sikerül-e megtalálnom, amit keresek, de azt tudom, hogy nem értékmérője a valamit tenni akarásnak se a haszon, se az, hogy sikerül-e valamit egyáltalán megcsinálni; még a teljes bukás se teszi feledni valóvá azt, amibe magunkat beleoldottuk reménynek. Ha lerágták a méteres havon a nyulak a frissen ültetett gyümölcsfák kérgét, ha a rossz teleltetés miatt elpusztultak a méhcsaládok, ha elvitte a rothadás, a fagy a virágokat, ha a lelkünk egy darabkája is ott maradt velük a bajban; de ha meg tudtunk maradni állva: a mi időnk volt az – a többi a világé.
Hozzászólások