B. Tomos Hajnal írásai

A minap szememre hányták, hogy nem vettem észre, s tüntetően nem köszöntöttem Vrapcsu urat, aki naphosszat a kapumélyedésben ücsörög, hátsó felével és egyik lábával az udvarban, botját és másik lábát pedig kidugva a kapurésen.

Kameránkat a szellőztető lyuk nyílásához rögzítjük, eléggé lazán, hogy aztán irányítani lehessen a szoba bármely sarka felé. Ezt még időben elvégezzük, amíg a Gyermek (öt-hatéves kislány) alszik, hogy ne fogjon gyanút.

Élt a városunkban, még a kétes kimenetelű rendszerváltás előtt, egy igen fura alak. Hosszú, pipaszárlábain nevetségesen lobogott mindig a nadrágszár, melyet ruhaszárító kötéllel fogott össze a derekán, s jártában úgy kapkodta fejét jobbra-balra, mint egy rémült kócsag.

Ringatózunk a komp – divatszóval élve feribot – fedélzetén. Az illemhelyek körül meg a hatalmas étteremben nagy a nyüzsgés. Egyesek hűsítőért, cigarettáért állnak sorban, mások kicsomagolják a hazait és falatoznak a kényelmes kereveteken.

A Jeruzsálem-díjas író pár napja hagyta el a klinikát, ahol eléggé hosszadalmas és kellemetlen elvonókúráját töltötte. Kissé megnyúlt képpel, de frissen borotválva, fürge léptekkel rótta a nagyváros utcáit: sürgősen munkát kellett találnia, hogy népes családjának újra biztosíthassa a megélhetést.

Ültem egy padon a parkban.Verőfény, tavasz, csipegető galambok, tulipánbimbók, miegymás. Úgy éreztem, hogy beszélgetni – ahogy manapság mondják: kommunikálni – kellene egy élőlénnyel. Megszólítom a jobboldalit, rámosolygok…

Az öreg nagy kínnal szíjazta fel bal lábára a művégtagot. Ahogy teltek az évek, egyre nehezebbnek tűnt a talpbőrből, vaspántokból összeeszkabált protézis, s egyre több kötött harisnyát kellett húznia, hogy a szánalmasan elvékonyodott csonk ne kotyogjon benne.

Magdó Samu ott fekszik kifogástalanul szabott öltönyében, zakózsebéből kikandikáló csipkés zsebkendővel a két, csírázásnak indult pityókarakás között. Sohasem láttam még így kicsípve, pedig idestova negyven esztendeje tőszomszédom.