T. Ágoston László írásai

Töpörödött, ráncosarcú öregasszony volt, ott lakott velünk szemben, egy rozzant, nádfedeles viskóban. Amikor apámék elmentek hazulról, mindig ő volt a dadánk. Mi, gyerekek sokáig még a nevét se tudtuk, mert mindenki csak Szülének szólította. Még nagyanyánk is, pedig hát ő nem sokkal lehetett fiatalabb nála.

Eltemettük Kopré Jóskát, Móricz Zsigmond egykori mindenesét. Nem kapott díszsírhelyet a Farkasréti temető művész parcellájában, sem posztumusz Kossuth-díjat, csak két négyzetmétert a Kerepesi temető félreeső sarkában a széltől zúgatott nyárfák alatt.
Ennek is csak a felét, mert néhány éve már ott alussza örök álmát élete párja, a Mama.

Úgy hozta a Sors, hogy ezen a nyáron a feleségemmel kettesben elindultunk felfedezni a Dunántúl szépségeit. Nem turistacsoporttal, nem előre váltott üdülőjeggyel, hanem ketten, a mi kis tizenhat éves autócsodánkkal. Ez utóbbit a szerelő mondta rá, mert csoda, hogy még megy.

Nálunk a szüret elképzelhetetlen volt birkapörkölt nélkül. Szőlő nélkül talán meg lehetett volna tartani ezt a rokonokat, barátokat egybegyűjtő nagy őszi ünnepet, hiszen a férfiak mind a tavalyi borocskát ízlelgették, meg az előszüreti murcit, az asszonyokat meg jobban érdekelték a legújabb falusi pletykák. Nagyanyám birkapörköltjére azonban egyaránt fájt a foga valamennyinek.

Gyermekkoromban a legnagyobb őszi ünnep a szüret volt. Tudom, ez kissé furcsán hangzik, de így igaz. Jó, tegyük hozzá a hitelesség kedvéért, hogy nekünk gyerekeknek, hiszen a felnőtteknek nagyon komoly munka volt még akkor is, ha énekeltek közben. Méghozzá olyan ünnep, amelyikhez nem kellett ünneplő ruhába öltözni, sőt még olyan igazán jól viselkedni sem. Mai szóhasználattal élve azt is mondhatnám, hogy lazíthattunk.

Ha valaki az apja, nagyapja foglalkozását folytatja, azt mondják rá, hogy beleszületett a szakmába. Amikor én születtem, a második világháború kellős közepén, rólam is ezt gondolták. Már csak azért is, mert apám, nagyapám asztalosmesterek voltak, ott volt az udvarban a jól felszerelt műhely, a kialakult vevőkör… Bolond ember az, aki mindezt fölrúgva más megélhetést keres.

– Nagypénteken dolgozni… – dohogott a borostás képű, kialvatlan szemű műtőslegény, miközben a párnába egyre inkább eltűnni látszó beteget vizslatta. – Nagy ünnepre súlyos beteget… Ilyet is csak a Bata főorvos tud kitalálni. Mert ha ő van ügyeletben, végig pörögni kell a műtőnek. Melóbuzi. Én betolom, meg kitolom, ha csak az kell…
– Nekem szólt? – kérdezte a beteg elhaló hangon.

– Te, Peti – recsegte a telefonba Komáromi. – El se tudod képzelni, milyen nagy megtiszteltetés ért bennünket.
– Mármint hogy kit? Téged, a családodat, vagy…
– A fenét! Bennünket. Engem, téged, meg ezt az egész civil córeszt, akik a segélyeket gyűjtjük.
– Megtiszteltetés?

– Mozog a hal? – kérdezte a férfi csak úgy megszokásból, hogy valamivel szóra bírja a másikat.

– A legjobbkor jöttek – válaszolt amaz a kapásjelzőt figyelve. – Ma reggel, úgy hét óra körül megindultak, azóta nem győzöm a botot kapkodni. És micsoda kapások! Ha nem vigyáz az ember, még elvinnék a botot.

– Ponty? Amur? Netán süllő? – forszírozta a vendég befelé mosolyogva.

Az ügynök hangja egyre türelmetlenebbre váltott, s bármennyire próbálta palástolni a bosszúságát, csak átcsorgott a készüléken. Már hogyne lett volna ideges, amikor második napja képtelen volt letenni az asztalra egy új szerződést, pedig egész nap be nem állt a szája. Majd hogy ki nem pálik a sok hülyeségtől – gondolta magában – ez a vén prosztó meg csak hallgatja és mondja a magáét, hogy neki ugyan nagyon jó ez a régi, nem akar új telefont.