Kéri Katalin írásai

A palotában nagy eseményre készültek. Hakám, a kalifa Bagdadból meghívott, nagyszerű zenészeket és énekeseket várt vacsorára. Finom ételektől roskadoztak a tálak, a díszített falakat át- meg átjárta a fácán- és fürjpecsenye, a dinnye és a szőlő, a fahéj és a vanília illata. A szolgák parfümöt szórtak a szőnyegekre, és még a szökőkutakban csordogáló, friss vízbe is cseppentettek a rózsaolajból.

– Micsoda fényességet látok! – kiáltott fel az apró, fehér kis virág a cseresznyefa felső ágának hegyén. Megrázta gyűrött szirmocskáit, és arcát a kelő Nap sugarai felé fordította. Ez volt az első reggele a világban, ámulva nézegetett körül.
– Te ki vagy? – kérdezte a szellőtől, aki elszaladt mellette.

Nyár volt. Szépséges, sziporkázó, pici fényekkel cirógató nyár. Hátradőltem a székemben, és vártam, hogy felgyorsítson a gép, és tagjaimat átjárja a sebesség mámorító érzése. Ráálltunk a kifutópályára, és a pilóta pillanatokon belül felemelte a repülőt.

Opálos a reggel. A part szürke szikláin végigszalad a szél. Itt nyugalom van, fehér színű napfény és a kék millió árnyalata. Szemben terpeszkednek Marokkó hegyei…

„Egy dal Galíciának” – énekli behízelgő hangján Julio Iglesias, az érzelmes melódiái révén világhírűvé vált gallego származású énekes. Ennél többet azonban aligha érthet meg a dalból az, aki nem beszéli a modern portugál nyelv előfutárának tartott gallego nyelvet.

Slambuckó Pista bácsi mosolyogva ébredt. Valami rémlett neki, mintha álmában kergette volna egy körbe-körbe forgó orvosi fecskendő, de aztán kiért egy nagy rétre, és elbújt egy lapulevél mögé.

Lassan poroszkáltak a lovak. Szárazon sercegett a vöröses homok, amerre ellépdeltek. Bágyasztó nyári délután volt. A férfi jobban szemébe húzta a kalapját. Rezzenéstelen arccal ült a lován, egykedvűen, minthogyha nem érdekelné senki és semmi. Olyan egyenesen tartotta a hátát, mint egy oszlop. Bármelyik fiatal megirigyelhette volna a testét.

Rettenetesen hideg volt. Északról, a hegyek felől söpört végig a szél a városon, kiadós esőt zúdítva az emberek nyakába. Dühödten rázta a redőnyöket és a fák ágait, mintha soha-soha nem akarna csillapodni. Barátságtalan novembervégi este volt.

Az éjszakai vihar letörte a barackfa legszebb ágát. A sok-sok sárguló barack ágastól a földre esett, nem sok hasznát venni már. Az öregember csalódottan nézte a pusztítást. Minden porcikájában benne érezte a fa fájdalmát. Szerette a növényeket, de különösen a fákat.

Nagyon esik. Szürke és bánatos a város, fázósan bújnak össze a nedves falú házak és fenyegetően sötét színű az ég. Az utakon hömpölyög a víz, alig tudtam átkelni egyik oldalról a másikra. Sárga esőkabátban vagyok, hogy legyen legalább valami, ami a napsugárra emlékeztet ebben a vigasztalan időben.