S. Bálint Mária írásai

– Szoktatok utazni? Naná! Manapság nemigen lehet egy vacokban megülni, amikor is a világ kitágult, kiszélesedett, módfölött színesedett, multiplikálódott, s mind ilyesmi. A népek meg szétfröccsentek, mint a magasemeleti ablakból a randalírozók régulázására műanyagzacskóban kidobott vízgolyó az aszfalton.

Déli pályaudvar, tele piros, sótartóra emlékeztető műanyag székekkel, amelyek annyival különlegesebbek, hogy nincs igazán súlypontjuk, na meg egyensúlyuk. Soha fel nem boruló székeknek hirdették. Háttal egybeforrasztva, hogy az emberek különállóságát szolgálja.

Magammal kellene házasodnom. Erre jutottam. Amúgy is divat. Kár, hogy a végtelenbe nyúló finom fehér fátylamat vissza kellett adnom az unokanővéremnek, mert ő meg a lányának tartogatta, aki ugyan nem használta fel… de lett volna mit.

Valami bútordarabot kerestünk. A hatodik emeleti lakásunktól elég messze voltunk, gyalog lehetett hazamenni. Egyszer csak mintha meglökött volna valami. Néznél hátra, mi történik, de újra kizökkent valami az egyensúlyodból, a következő alkalommal már fel is dob.

Állunk a parton. Kiszolgáltatva a reménytelen tehetetlenségnek. Szaladgálunk minden helyre, amit csak el tudunk képzelni. Sikertelenül. A kaszinó nincs zárva, de kiröhögtek és igyekeztek minél hamarabb az ajtón kívülre tessékelni, ha már nem akarunk egyebet: ez nem az ő dolguk.

Vészjósló. Nem tudom, miért, mikortól tartják annak. Ilyenkor jobb volt, ha a bátyám semmihez sem fogott hozzá, sehova nem ment, nem döntött, nem mérlegelt. Mitől, mitől nem – sokféleképpen lehet magyarázni –, de ezek a „babonás” számok, időpontok valóban ráülnek egy-egy emberre.

Botorkáltam hazafelé a meredeken.  Bevásároltam, vettem mindent, ami kellett, talán olyasmit is, ami még várhatott volna, de ha már itt van a szemem előtt… ugye ismerős, háziasszonyok? Vittem, vittem hősiesen, de már minden lépésnél azt gondoltam: a következő után le fogom tenni a csomagjaimat.