Kamarás Klára írásai

Hunyorgó csillagok közt félve járok.
Itt tücskök ciripelnek szüntelen.
Még körbefonnak néha régi álmok,
s olyankor megkérnélek, fogd kezem,
mert néha félek… mert nincs, mit reméljek.

Minek nekem a nyomtatott betű?
A költő sorsa röpke életű,
tiszavirág szerelméhez hasonló.
Késő dicsőség nem vigasztaló!
A mű tovább él, vagy nem él tovább?
Kétségek közt vívódni ostobább,

Már majdnem éjfél és megállapítom,
hogy ma sem mentem megint semmire.
Ilyenkor mégis ébred a remény,
hogy holnap reggel,
igen, holnap reggel…
új nappal, új erővel ébredek.

Azt hittem jó ötlet lesz
az önkéntes karantén,
bezárkózás pár hétre,
míg tart e rettenet,
hiszen volt minden évben
„inflenza”, az is elmúlt,

Bolond voltam? Tán’ naivabb, mint mások.
Ki így, ki úgy. Csapdába esni könnyű,
és nincs menekvés soha, senkinek.
Aki kitör se jobb, se boldogabb,

Ma biztatón süt tán’ ott is a nap,
virágok ringnak könnyű szélben,
a lombok halkan felsóhajtanak,
s egy fecskepár hasít az égen.
Utolsó felvonás, a dráma vége,
itt nincs súgó, függöny, se színpad

Üljön a nő a nagy kupacra!
Mindegy, miből van,
a szoknya takarja…
Kecsesen drágám, ha viszket bármi,
azt nem kell rajtad a nézőknek látni.

Még virágokkal integet a nép
és halleluját zeng a messzeség,
de felhők gyűlnek ott a domb mögött.
Angyalok között látsz-e ördögöt?

A katona mindig éber
El nem hagyná őrhelyét,
Talán nem is veszi észre,
Ha kioltják életét.