Petrozsényi Nagy Pál írásai

Ha valakit isten egymásnak teremtett, az Gruber és Gruberné volt. Másfél méter magas az egyik, ugyanannyi a másik. Mindketten farmert és skarlátvörös kapucnis dzsekit viseltek, s még arcban is annyira hasonítottak egymásra, hogy testvéreknek látszottak.

Egy vasárnap reggel Opti Miska arcmaszk nélkül indult sétálni. Június. Milyen gyönyörű idő van! Az utcák ennek ellenére elég néptelenek, bár még a Covid–19-es vírus is elpucolt. Jó, nem teljesen, az óvintézkedések azért még hatályosak, de ki törődik már velük.

Hetek óta nem hagy nyugodni egy novella. Címe: A világ végén már szép és jó, írója Móricz Zsigmond. Régen már olvastam, de most újra átböngésztem, és eszembe jutott egy hasonló történet. Meg is írnám, de minek, ha már Móricz megírta?

– Húzd el a csíkot, és meg ne lássalak többé a pubomban! – lökték ki Ostáblás Szilvesztert egy kora őszi délután a Könnyező krokodilból. – Szia, Béla vagyok – mutatkozott be a dágványban egy borotvált fejű fiatalember.

A mozival akkor ismerkedtem meg először, amikor Kajántóról Petrozsény városába költöztünk. Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Azóta is a bűvkörében élem napjaimat, még ha nem is akkora intenzitással, mint suttyókoromban.

B. Tomos Hajnal: Idén töltötted be nyolcvanegyedik évedet. Olyan kor ez, amikor az ember már kezd visszapillantgatni megtett életútjára: mit és mennyit vitt véghez abból, amit az út kezdetén – valamikor a gyermek- és serdülőkor mezsgyéjén – megálmodott.

Levonva a megfelelő tanulságot elhatároztam, hogy most már nemcsak tervezgetek, hanem de facto elő is készülök a halálra. Ezt a kupán vágást még megúsztam, de akkor is van néhány ügyem, amit még idejében el kell intéznem.

Farkas László, az Új Írás főszerkesztője helyt adott a Megkopott remények című novellámnak. Még szép, elég jól sikerült írásom, hanem hogy a következő opusom milyen kritikát kapott a Cinka Panna leveleire, az nem kifejezés.

Csongvay Dezső. Hinnye, csak nem egy újabb smasszer ápoló képében! Korántsem! Dezső egyik osztálytársam volt valamikor Petrozsényben, akire Varga József Kolozsvárról hívta fel a figyelmem. Rögtön kapcsolatba léptem az öregfiúval, hiszen ismernek, tudják, milyen szívesen levelezek egykori osztálytársaimmal.

November 1., este hat óra az Idősek Otthonában, ahova nemrég engem is befújt a sors szele. Nem ilyen helyen képzeltem ugyan leélni hátralevő éveim, de úgy látszik, nem érdemeltem jobbat a jóistentől. Csend, így vacsora után már egy ápolónő sem rikácsol.