Koosán Ildikó írásai

Csak annyi kell, hogy visszanézzek
és kibomlanak mind a fények
a lomb közötti nyári résen,
csak annyi kell, hogy felidézzem.
Csak annyi kell, hogy újra lássam
gyermek-magam egy régi nyárban,

Faludy stílusában
Vörös fénnyel jött part felől az alkony,
télidőben korán, ahogyan szokott,
álmos tar ágak közt fáradt ölelésben
ott lenn a város tavaszról álmodott;

Csendesedve, mint a vihar,
ha ereje lassan kihal,
kantáromat kikötöttem,
hétmérföld maradt mögöttem.

Szavakból épít támfalat,
körülkeríti álmait,
mert pusztul minden és rohad,
szavakból épít támfalat,

Egy fényben úszó téli táj
barátom, ritka, ritka;
a Nap derékig ködben jár,
foghíján fagytarisznya,

A városban hideg a reggel,
most kél a nap, oszlik a pára,
véres az égbolt, csupa sebhely,
fényből terít leplet magára.

Koosán Ildikó fordítása
A lány pihen – alázat csupán az éke, –
Alkonyatfényben a kunyhó előtt.
Nem tudja, Isten eljegyezte őt,
Békés tűnődés lelke gyönyörűsége.

Örülj a napnak: Ajándéknapod,
öledben e Kincs, pazarolhatod;
áldd az Időd, ha eddig elhozott,
nem tudni, a Sors küld-e Holnapot.

E dóm nem csupán egy a sok közül,
dísz, pompa, művészet felsőfokon!
szépségsúlya már-már a földre nyom,
érzelem, értelem viharzik belül

Vártam a telet hóeséssel, de a hó elmaradt;
Szép, ha hófehér a táj, fodrozó csipkeáradat.
Gyermek várhatja így a havat;
Játékosságra születtem.