Kő-Szabó Imre írásai

Az Árpád úti kórházban ezen a pénteki napon nem volt látogatás. Vágó Géza beszélt a portással, a kézfogásnál kibélelte a tenyerét egy ötvenessel. Az öreg visszament a fülkébe és elfordította a fejét, azzal a szándékkal, nem látott ő semmit.

Három napig nem látta őt senki. A srácok sem tudtak róla semmit. Éva, a harmadik nap után, megvárta őt a gyár előtt. Vágó Géza nem szólt, hallgatott.

– Hol voltál?

– Nem mindegy?

 – Anya kérdezi, hazajössz?

Jóval sötétedés után ért haza. A villanyok bevilágították az egész udvart. Kintről, látta az öreg Vágót, az anyját, meg Évát. Ültek a konyhába és vitatkoztak. Nem volt az veszekedés, ezt már ismerte. Ez csak olyan emeltebb hangú perlekedés, vitatkozás volt.

Talán egy hét telt el, amikor Vágó Gézát húga a gyár kapujában várta. Különösen nem akart sietni, a fürdést is komótosan végezte. A meleg víz felfrissítette egy kicsit. Felöltözött és lesétált a portára. Az öreg megnézte a táskáját, beidegzett hangon viszontlátással búcsúzott. Könnyedén lépett az utcára.
– Szia Éva! – köszöntötte húgát, aki fehér nyári ruhát viselt.
– Szevasz! – köszönt vissza a lány szomorúan és keményen.
– Csak nincs valami baj?
– Gyere gyorsan! – mondta izgatottan.

Fizetési napon, a bérszámfejtésből, mindig Pöttyi hozta a műhelynek a borítékokat. Ilyenkor leálltak a melóval, legalább tizenöt-húsz percre. Vágó Géza az ajtóból figyelte az embereket és Pöttyit. Pöttyi fiatal, szőke lány volt, talán egy éve került a gyárba. Ritkán találkozott vele, legtöbbször csak fizetési napokon. Nem is jutott eszébe, néha egyszer-egyszer, de semmi különösebb jelentőséget nem tulajdonított a dolognak.

A srácok csütörtökön délután találkoztak újból a téren. Három óra is elmúlt, amikor négyen már ott ültek a játszótér felőli oldalon, csak Ibári késett.
– Azt mondta, jön!
– Biztos itt lesz – nyugtatta a többieket Temesi.
– Kocsit is ígért? – akadékoskodott Gedó.
– Ha lehet, hoz egyet – magyarázta Kapás. – Valami hasonlót, mint a múltkor.

A lány mosolygott, Vágó Géza szíve pedig úgy kalimpált, mint egy gőzkalapács. Érezte, rögtön kiugrik helyéből, még a levegő is kevés volt számára.
– Szép vagy! – mondta a lánynak és újból megálltak.
– Ne mondd? – csodálkozott.
– Megkedveltelek! – hebegte Vágó Géza zavartan és mindkét kezével maga felé fordította a lányt.

Reggel korán ébredt. Felkelt, kényelmesen öltözött. Négy múlott tíz perccel. A többiek aludtak, arcuk olyan békés volt, mintha az este nem történt volna tulajdonképpen semmi. Kiment a konyhába, a nagymama ébren feküdt. Nem szólt, csak bámult közömbös arccal a semmibe. Vágó Géza a konyhaszekrény tetejéről előkotort egy törött cigarettát, meggyújtotta, mélyet szívott belőle. Émelygősnek érezte gyomrát. Valami erős lenne most jó, vagy egy forró fekete. Kellene főzni, a gázon hamar megvan.

Másnap, munka végeztével a téren maradt. Nem akart hazamenni. A tegnap este történtek miatt semmi kedve nem volt hozzá.
Szűknek érezte a lakást ennyi ember számára. Ez a megszokott szoba-konyhás-spájzos környezet szűkre hagyta az életet. A mozgások pályái csak rövid görbékben ábrázolhatók. Néha akadt egy-egy egyenes szakasz, de ez inkább rendellenességnek tűnt, mint szabályos, szükségszerű vonalnak. Ezek az egyenesek ritkán fordultak elő, és sűrű görbék követték őket.
Ilyenkor voltak napirenden a veszekedések, napjában ismétlődtek is. Pokol volt az otthon, menekülni kellett a térre, valamerre, messzire.

Ott álltak a kocsma előtt, a járdaszéli vaskorlátot támasztották.  Még nem sötétedett, de már égtek a villanyok. Szorongásnak, semmi jelét nem lehetett egyik srácon sem felfedezni. A régiek lettek újból, a régi „téri fiúk”. Itt érezték jól magukat. – Még a levegő is más! – mondta Vágó Géza és nagyot szippantott a szürkületben leülepedett csendben.