Hegedüs Sándor írásai

Város! Te Bábel, kígyó fonadékú, zaj-villámú, torkot, szívet, agyat tépő, hang-kalapácsú: város, sárga, szürke, fekete, kosz-köpő, fojtogató, közönyt lihegő

A jó ég tudja, mióta betoncsontvázként éktelenkedő belvárosi építmény felé vitt az utam. Legmagasabb szintjén fekete bundás, fázósan didergő, rémült kutya szaladgált széltől szélig…

Nem tudom, miért vagyok ilyen – tán születési hiba, vagy nevelési eltévelyedés soha le nem hulló gyümölcse –, hogy köszönök annak is, akit csak egyszer láttam, ha futólag is.

Sokat, sokan és sok helyen beszélnek a másságról és vele szoros összefüggésben a toleranciáról, a megszokottól eltérővel szembeni türelemről.

Éppen elérve a klasszikus nyugdíjkorhatárt, a hatvan évet, gyermekemet látogatván, aszellemvárosnak becézett, pár sornyi házat elhagyva, a sírkert déli kapujánál, felkapaszkodtam egy a város felé pöfögő, akkor még erősen légszennyező járgányra.

Azok a szép ötvenes évek át voltak szőve a mindennapok aktuálpolitikájával is. Az évente rendszeresen visszatérő békekölcsön-jegyzésekből sem maradhattak ki a hallgatók

Az az Egyetem, amelynek kapuját Samuka átlépte 1950 szeptemberében, nem hasonlított sem a korábbi Erzsébet Tudományegyetemre, egyáltalán az Universitasra.