Bánfai Zsolt írásai

vadludak a felhők mélyén –
nyíl alakban kilőtt szabad vektorok
könnyes szemük mint a dagály:
az ajkak némák

Köztünk él és elkísér.
Arcán hűvösen lebbenő
fátyol, át nem látható.
Jószándékkal övezett pályán
kőmadarak repülése.
Paradicsom helyett alma.

felnagyítanám minden
apró rezdülésed
üvegfalak mögül nézném
azt ahogyan élsz –

Amikor rám adtad ma
a délutánt,
megéreztem, hogy
összetartozásunk már

Dór dalia vagyok, végül dísztelenné érett férfioszlop.
Réveteg pillér a főtemplom lépcsőin.
Mily rozsdásra vált köröttünk a lugas – te belül és mögötted én.

Úgy látom, ma sem jött el a világvége.
Vállamra passzátszél és halcsont tapad.
A tenger sós vize felragad az égre
és örökkévalóságig lassul egy mozdulat.

azt hittem végre könnyebb lesz.
macskaszem. villámlik. sötét fellegek.
az eltévedt járda nyomában
az éj zajában
páncélos bogarak szárnyán remeg
a visszavert idő.

Talán túlléptem már
a tejfogakkal kőbe harapás
elkerülhetetlen időszakán
s a szorítás is enyhült –

ez egy kihűlt fémes éj
csak üres rácshelyek a csillagok
fémgőzökben párolódnak
az álmok mint a kövek –
közéjük ékelődve hallgatok

Nem kell, hogy az ember bevallja.
Belül mindenki egyedül van,
akár az imából kiforduló
arca; tétova –
és olyannyira gyámoltalan.