Agócs Károly írásai

Egyik író ismerősöm egy korábbi beszélgetésünk alkalmával alkotói módszerének rejtelmeiről szólva elárulta, hogy a szereplői egy bizonyos idő után, pontosabban, amikor már – a saját szavaival élve – lendületbe jött a regény, kezdenek önállósulni, és csakhamar átveszik az irányítást a cselekmény bonyolításában,

Ahogy közeledett az esküvő időpontja, egyre ritkábban vizsgálgatta az érzéseit és tette fel magának a kérdést, hogy szereti-e a vőlegényét igazán, vagy legalábbis eléggé ahhoz, hogy hozzákösse az életét. Igyekezett elhitetni magával, hogy szereti, és boldog lesz vele, ha most talán még nem is az.

Én nem kiűzettem a Paradicsomból: kisétáltam belőle. Ez persze csak utólag, jóval később tudatosult bennem, amikor már igencsak messzire jutottam az elkárhozás útján. Nem voltam istenhívő, csak istenfélő. Bár meglehet, a kettő elválaszthatatlan egymástól, vagy végső soron egy és ugyanaz.

Így emlegettem magamban azután, hogy megismertem egy kicsit közelebbről. Gyakran öltözött feketébe, ami távolságtartó, kissé komor ünnepélyességet adott a megjelenésének. Legújabb könyvem egyik külföldi bemutatóján, illetve egész kint tartózkodásom alatt ő volt a tolmácsom.

Általánosan ismert írásos emlékeink közül a Bibliában szerepel először a bűn nélkül való, igaz ember fogalma; ha Ábrahám talált volna belőlük legalább tízet Szodomában, az Úr nem zúdított volna kénes tűzesőt a bűnökben tobzódó városra. E fogalom kiterjesztése, tágabb értelmezése egy jóval későbbi keletű talmudista legenda.

Egyik önéletrajzi ihletésű, hosszabb elbeszélésemről beszélgetve nemrégiben egy ismerősömmel, elárultam neki, hogy semmi se úgy történt a valóságban, ahogy megírtam, sok minden pedig meg se történt. Eléggé elcsodálkozott, majd némi tűnődés után szóba hozta az elbeszélés egyik epizódját.

A próza műfajában nem megy ritkaságszámba az önéletrajzi ihletésű regény, melyben a szerző megörökíti élettörténetét, vagy annak csupán egy-egy fontos, emlékezetes epizódját, akár hűen a valósághoz, akár – ahogy én is szoktam – gazdagítva, kiszínezve a képzelete által.

Gyakori írói fogás valós személyekről mintázni szereplőket, mely személyek akár magukra is ismerhetnek aztán egy-egy adott könyvben. Ennek a fordítottjára viszont aligha akad példa; nevezetesen, hogy az író a képzelete által teremtett személyek közül akár csak egyet is viszontlásson a valóságban.

Hiába bujkált előlem, tudtam, hol fogom megtalálni. Csak ki kellett várnom a harmadik holdtölte napját. Akkor hetekre felköltözik a présházba, oda vonul el egyfajta számkivetettségbe, lelki megtisztulásra. Akárcsak én egykoron. Kissé kimelegedtem a kora tavaszi napsütésben.

Élete delén valamelyest már túl, de még ereje teljében a Bajnok – így emlegették messze földön is – felkereste a bölcs remetét. Az a kunyhója közelében ásott gödör peremére ültette, ahogy a látogatóit szokta, majd leült vele szembe. – Hallgatlak – mondta aztán.