Gyócs Irmi írásai

A sors egyszerre kegyes és kegyetlen,
de ami fáj, az felejthetetlen
a naptár beszédesen velem szemben,
és a 13-as pirosra festve.
A napok csak ballagtak, múltak,
és néha csak úgy észrevétlen,

Óh, hogy fáj nekem,
hogy rám hasonlítotok.
Ugyanúgy nehéz az életetek,
és feszül minden idegszálatok.
Ha bajotok van, nekem fájtok,
az én szívem veri a százhúszat

Hóvirágok, kincsek,
apró kuszált szálak,
miről meséltek most
a jó nagymamának?
Meséljetek hóról,
fagyos téli szélről,

Hát ismét a műtő,
mint az életben annyiszor.
Zörög a tolókocsi,
kitárul a nagy ajtó,
felvillannak a fények,
csattognak a műszerek,

Mi van akkor, ha a lélek fáj?
és szüntelen ráz a zokogás.
A tudat működik, de béna a tett,
Emlékek ezrei felsejlenek.
Hova lettetek? hova lettetek?

Tekintetek, arcok, képek a falon,
szívet melengető mosolycsodák,
szelídség, báj és kellem,
hova lettetek az évek során?

Sűrű ködöt lehel a december,
didereg a világ, fáznak a csillagok,
imbolygó fények szűrik át a csöndet,
hogy eljusson hozzád a Karácsony.
Hozzád és csakis a te szívedbe,
mert e közönnyel átszőtt világban

Leszállt a földre a Mennyország,
hófehérbe öltözött a világ,
a fák apró fekete ágán
ezernyi csillogó hókristály.
Odafent sűrű puha lepellel
Isten ismét eltakarta arcát

Ezerszínű őszi levél
hova sodort messze a szél?
Hol dobott le, hol pihensz
hol táplálsz új életet?
Vagy a holtakat siratod,
frissen hantolt sírhalmokon?

Édesanyám,
döbbenten bámulom
drága arcodat,
várom vigasztaló
szavadat, de a kő
elnémítja hangodat.