Toldi Zsuzsa írásai

A férfi nemrég határozta el, hogy kilép a buliból. Nyugodt, kellemes nyugdíjas éveket képzelt magának, elvégre megérdemli. A vagyont összeteremtette, a halottak hallgatnak, a pénzmosás megtörtént. Sajnos a főnöktől kapott egy vacsorameghívást, nem lehetett ezt visszautasítani.

Már rég elfeledték hangjukat. A kicsi madárpár, Mirtill és Mirtilla. Énekük verése dehogy szabályos, hová tűnt az énekverseny, az erdő oltalma! Egy padláson rekedtek a hideg télben. Nem közönséges padlás volt ez. A hatalmas operaház padlására húzódtak be, ahol nem kellett pókháló álca a fészekre.

A telefonnál ülök, meztelen. Lélekben kiüresedve, okos, kék szemekre, simogatásra vágyva, üres fészekben. A lelkem meztelen! Itt hideg van. Magányos vagyok, testem öreg. Mosolyom bátortalan és fakult, mint egy régi, ártatlan gyermeki képen, ahol a mosoly félúton meg is állt, azt hiszem.

A kisfiú hosszú délutánokat töltött a műhelyben, néha már a hold is megjelent az égen, de ő még szorgalmasan görnyedt az asztal fölé.
– Mit csinálsz? – állt meg a félig nyitott ajtóban anya. – Ideje nyugovóra térni. – Nem lehet. Ma még dolgoznom kell, apa azt mondta, hogy erősen páncélozott legyen.

A fehér asztal csakúgy roskadozott a sok finomságtól. A franciasalátát nem lehet legyőzni, pedig mai napság annyiféle salátát remekelünk. A piszkos világ zöldülni akar. Egyesek esküsznek a rántott húsra, talán igazuk van. Sültek, töltött húsok sokasága. Különben a fasírt is finom.

Elemér befejezte végre a tanulmányt, az utolsó lapra ráírta, hogy vége. Valójában azt gondolta, hogy mindennek vége. Azután eszébe jutott, hogy gémkapocs kellene, mert ha a kottatartóra helyezi majd a lapokat, az átszúró tűző túl barbár módszer a lapokra nézve. Nem lehet rendesen lapozni.

Kellemesen napozott a szikla tövében. Nem messze fekete tó sötétlett, tudta, hogy abban fog majd fürdőt venni. Bőre napokon át vedlett, ezt az időszakot nem szerette. Elvonult, magányosan várta ki a vedlés idejét. Milyen ronda is volt már az a régi bőr! Kopott és sérült. Mennyi rútságot megélt!

Az idős hölgy még helyet akart magának keresni a világban. Helyet? Csak néhány szőnyegrojtot, ami bevezeti a szobába. Ahol emberek élnek, beszélgetnek, játszanak és nevetnek. Szeretnek. A sarokban, a keskeny futószőnyegen akart letelepedni, ha véletlen kap egy labdát, hát visszadobja.

Az eső enyhén szemerkélt, az égbolt beborult. Ahogy a temetésen szokott. Egyáltalán nem voltak sokan. Leginkább azok jöttek el, kiknek illett megjelennie. A hivatalos személyek, közvetlen szomszédok. Általában feketébe öltözött mindenki. A koporsó magányosan feküdt a ravatalozó közepén, nem állt közel senki.

Ugye mindnyájan ismerjük azt az érzést, amikor a szürke, ködös reggel sápadt fénye éppen átszivárog a sötétítő függöny résein, na, ilyenkor jó átfordulni a test másik oldalára könnyedén. Az újabb hunyorgás a plafon sarkába esik, a pók tovább fonta hálóját éjszaka. Már egész szép gombolyag terebélyesedik ott, na, én biztosan nem fogom kibogozni.