Keszthelyi Jenő írásai

Jaj, te gyerek, olyan jó dógom van, mint Marcinak Hevesen. Attól tartok, hogy belémveszi magát a csömör, annyit áztatom a zsinórt nagy gyógyulásomban. Igaz, tegnap már maszekoltam egy frankó satupadot az Ödön haveromnak, nem kértem érte lóvét, hát erre elvágtatott, és hozott egy karniszter előhegyit a jobbikból, ’sten tartsa meg a jó szokását.

Látod egykomám, azért csak jobb itthon, kifeküdtem a bajt, két hete már a vízparton süttetem a pampuskámat. Vasárnap meg úgy kinyaltam magam, mint kanász az esztendős ünnepen, és betértem a kocsma mellett a templomba is a Laci sógival, hogy lásson az Emese, aztán még visszamentünk a malaszt után is jófajta vörcsökhegyit szopogatni.

Éppen a legjobbkor érkeztél öcsi, mert tegnap egy büdös szót nem cserélhettünk volna. Itt volt Emesével az egész kupec perepputtya, aztán a húgom a sógival, a Margit lányom a Lalával ésatöbbi kapa-kasza-kerülő; úgy megviseltek, mint Tulipán Pityut az ecencivás.

Sokáig betegeskedett az én jó öreg Gergő bátyám. Egyik hajnalban mentő rohant vele a megyei kórházba, súlyos epegörcsökkel. Az operáció során eltávolított rücskös köveket gyógyszeres üvegben őrizte az ágy fejénél, a szekrényfiókban. Azt mondta: „Látod gyerek, ezeket biztosan akkor nyeltem le, amikor az Emese magostul főzte a szilvásgombócot.”

Te, az a habókos asszony megint megkeverte körülöttem a csatornazagyvalékot. Képzeld el, pucolom a süllőt a gangon – régen fogtam már ilyen szépet, nagyobb volt, mint a baknyulam -, hát egyszer csak odaállít nekem, hogy éppen jókor bazseváltam ezt a halat, hogy meghívta a lányát, meg a pereputtyát

Jaj, látod ott azt a palit, aki négykézláb tapogat a fűben? Erről jut eszembe: tavaly László napkor már délben elzavart hazulról az a seprűn malévozó vénasszony – tudod, az Emese, a második feleségem -, mert Laci sógival megszedtük magunkat jófajta pityókával, aztán még belehúztunk az iklódi kocsmában vörösből.

Nem hiszed el, milyen istenverte sora van egy nyugdíjas éjjeliőrnek, komám! Nem az rágja a bögyömet, hogy mindent egyedül kell nem csinálni, hanem az, hogy rém unalmas szakma. Még az alvás is unalmas.

Képzeld el, Jenci gyerek, mit érezhet egy közrendőr, ha unalmában akad valami ripegős-ropogós látnivaló, szabályhágás; hát persze, hogy megmozdul benne a kötelesség, meg a lélek!

Állandóan belebotlok a vízparton, mindenütt ott van, akár nyaratszakán a szigeti lapos felől megyek neki a pataknak, akár őszidőben csukák után török rést a nádban. Valahol örökké a repedezett nádbotjai mögött csőszködik, az unokájától kapott, árbocerős, ragyogó DAM-ot meg a vászontokban dédelgeti a szekrény tetején. Merthogy kell az még kutyább időkre, ha majd „aszik már az izom”.

A karácsony előtti napok mindig csiklandós horgászvágyakat ébresztenek bennem; hála agyonszervezett munkaszüneti napjainknak, ki is elégülhetek. A láz gyötört anno akkor is, amikor Viktória napjának kora délelőttjén a hévízi lefolyócsatorna rézsűjén gubbasztva belémbotlott Éva néném.