Szépirodalom – próza

Már csak emlék gyermekkorom falusi világa, sorbaállás a friss kenyérért, amit nem lehetett minden nap kapni. Még meleg volt, amikor meghozták Pásztóról, a kenyérgyárból, teherautóval. A legfontosabb élelmiszernek számított az ötvenes-hatvanas években. Ha kenyér van, nem éhezünk! – mondogatták az öregek.

Ahogy közeledett az esküvő időpontja, egyre ritkábban vizsgálgatta az érzéseit és tette fel magának a kérdést, hogy szereti-e a vőlegényét igazán, vagy legalábbis eléggé ahhoz, hogy hozzákösse az életét. Igyekezett elhitetni magával, hogy szereti, és boldog lesz vele, ha most talán még nem is az.

Tudom, egyszer meg fogok halni a falánkságom, a kialvatlanságom, gyakori pánikolásom, helytelen légzésem, berögzött mozgásszegény életmódom, kalóriadús étrendem, krónikus pajzsmirigy-gyulladásom, kóros súlyfeleslegem, metabolikus bélszindrómám, inzulinrezisztenciám és még ki tudja hányféle nyavalyám miatt.

A cigányasszony rendjén hajnali négykor kelt. Miután elfogyasztotta reggeli kávéját, elszívta a hozzátartozó erős cigarettáját, hozzáfogott a szokásos napi teendőihez. Fia mostanában egész jól viselkedett, már este telehordta az üstöt vízzel, még vékony gyújtóst is vágott alá.

Én nem kiűzettem a Paradicsomból: kisétáltam belőle. Ez persze csak utólag, jóval később tudatosult bennem, amikor már igencsak messzire jutottam az elkárhozás útján. Nem voltam istenhívő, csak istenfélő. Bár meglehet, a kettő elválaszthatatlan egymástól, vagy végső soron egy és ugyanaz.

Volt egyszer egy ember. Kinézetre egészen átlagosnak tűnt, semmi rendkívüli nem akadt benne. Nem volt szarva, patája, agyara vagy karma, még csak a tekintetében sem lapult különös, nyomasztó mélység. Hétköznapi arca megmaradt egész nap, alkonyat után is teljesen emberien, bár általában kissé fáradtan festett.

Tizenhat éves voltam, magas, nyúlánk, szőke, amikor találkoztam életem szerelmével és romba döntőjével. Sok a keserűség, a bánat, a könny a világban; nagyon sok szerencsétlen ember él a Földön. Én csak egy vagyok közülük. Van, aki az egész családját elveszíti, mégis tovább kell élnie.

A minap találkoztam vele. A Pénzzel. A Nagyúr még most is az Élet és Halál mezsgyéjén vigyorgott, pont ott, ahol Adyval küzdelmét vívta. A küzdelem nem ért véget, az örök emberrel csak folyik azóta. – Nem kérni jöttem, nem csatázni – szóltam csendesen. – Már rég tudom, hogy nem adsz.

Így emlegettem magamban azután, hogy megismertem egy kicsit közelebbről. Gyakran öltözött feketébe, ami távolságtartó, kissé komor ünnepélyességet adott a megjelenésének. Legújabb könyvem egyik külföldi bemutatóján, illetve egész kint tartózkodásom alatt ő volt a tolmácsom.

A kisfiú rendben délután érkezett. Kék kabátját kerek gombok fogták össze, amikor hűvös volt, sálát mindig szépen, masni formájúra kötötte meg. Kék szeme virított fehér arcában, szőke hajával egy mesebeli királyfi is válhatott volna belőle. Az idős asszony várta, mindig nagyon várta.