Szépirodalom – próza

Nagyon szorong. Az orvosi váróban ül egy nagy műanyag széken. Anyukája már régen bement. A nap rásüt arcocskájára. Barna bőrére, telt, dús mellére. Még nem lehet tizenkettő sem, alacsony növésű, dundi és gyermekhangú. Haja bőven terül szét vállán, néha megrázza, feltűnően idegesíti. Összefogná szíve szerint.

Kedves Etelka! Remélem, elnézed nekem, hogy így szólítalak, de miután az egyik hazai lapban leközölt „interjúdban” nem mutatkoztál be név szerint, elég fura lenne egy mégoly rövid purpárlé is veled, megszólítás nélkül. Szóval szeretném tudomásodra hozni, hogy előszeretettel olvastam vallomásodat az öregedésről és annak minden áldásáról.

Aranyos egyszerre vetette tekintetét a falon csüngő képre a tisztán kelő Nappal. Kék szeme elmélyedt a kép kék tengerének kékségében, szinte érezte, ahogy a lágy habok nyaldossák dolgos kezét, a fel-feltörő hullámok a veszélyes magasba repítik, majd ledobják vékony testét. A látvány valósággal ringatta, simogatta.

Kedves felebarátaim, azt hiszem, itt az ideje beszélnem arról, hogy sorra tévesztem el a neveket, mindég és mindég. Már amikor eltévesztem, máskor eszembe se jut, hogy kit hogy hívnak. Ó azok a nyavalyás nevek! Mennyi problémám van velük! Mert roppant nehéz valakiről úgy beszélni, ha hirtelen nem tudod a nevét.

Kende úr, aki nagyapusék mellett lakik, attól tart, megint mellényúlt. Ezt nagyapus mesélte minap meccsnézés közben. Ő is meglepett volt, ki is öntötte a sört. Aztán szétterült barázdás arcán a jókedv, fölrakta eres lábát, és a németek kiesése után elmondta. Sváb menyecskéről szólt, vagyis nagyapus aktuális volt.

Ping egy vastagabb faágon ülve lóbázta lábait, miközben kicsiny kezeivel a zöld lombkoronába kapaszkodott. Titokban rákacsintott a levelek közt átszűrődő sárga napsugárra, jobb híján onnan várta a választ. Pongot figyelte. Pong a fa alatti piros padon ült, elmélyülten olvasott.

Azt mondta neki sokadszor, hogy szép, pedig úgy érezte régóta, hogy semmi szépség nincs őbenne. Vastag volt a combja, két ujja csámpás, az arca szabálytalan, és a tükör is mintha napról napra csúnyábbnak mutatta volna, mióta elhagyta a negyvenet.

– Halló, Dante? – Igen, én vagyok. Ott ki beszél? – Itt Pécsi Jonatán, amolyan kolléga. Épp Firenzében járok, és ahogy sétálok a belvárosba, az egyik szobrodon láttam meg ezt a számot, gondoltam felhívlak. – Szobrom van Firenzében?! Ott, ahonnan elzavartak?!

Amikor leszállt a vonatról, alaposan megcsúszott a jeges lépcsőn, még időben meg tudott az ajtóban kapaszkodni. Óvatosan lépett le, szédült. Mögötte fekete, fényes kígyó vonaglott, füstölt és fújtatott. Apró, mozgó lények csatangoltak körbe-körbe, egymáshoz csapódtak, kiabáltak, sírtak és nevettek.

Miközben a széles lépcsőn lefelé sorakozó muskátlikat nézte, azon töprengett, hogy is van ez a jellemmel, a neveléssel és a születéssel. Tyúk-tojás ügy. A Dódit ismerve az ügy közel sem látszik megoldódni. Homályos például, kik a szülei, egyébként meg az egész történet, a Dódié, olyan, mint egy negédes amerikai film,