Szépirodalom – próza

A tavasz azért olyan szép, mert mintha mindig fürdene az ember, fürdik a napsugárban, a színekben, az illatokban és a hangokban. És még ki sem száll az egyik özönéből, máris ömlik rá a másik. Így ömlött a napfény arra a rétre is, ahol Pitypang hajladozott.

1977 nyarán Emma úgy került friss diplomás tanítónőként az alföldi kisvárosba, hogy nem sokat tudott a városról, az ottani életről, társadalmi viszonyokról. A főiskola utolsó évében a lányok viharos gyorsasággal kerestek maguknak férjet.

Tisztelt Elnök úr, kedves Vlagyimir! Nemrég fejeződött be a XXXIII. nyári olimpia Párizsban. Egy olyan olimpia, amelyen nem vehettek részt sportolók Oroszország színeiben a különleges katonai műveletek, ódivatú nevén az éppen zajló háború miatt.

A konyhában bátortalanul pislákolt a gyertya fénye, mégis ijesztő árnyakat rajzolt a falra. Erhard és Andrea könnyes szemmel ültek a gyertya mellett, és a holnapra gondoltak, amikor elveszítik otthonukat, elvesztenek oly sok mindent, amiben hittek, amiért dolgoztak.

Kemény tél volt. Heteken át sűrűn hullott a hó, fehér takaró borította a réteket, a fák ágait, elfedte a barlangok száját és a fák üregeit. Az erdei állatok nehezen találtak élelmet, a bátrabbak bemerészkedtek a faluba.

Fiatal család halad el mellettünk a Balaton partján. Legelöl egy apuka egy óriási unikornis úszógumit cipel, egyik vége leér a gyepig.  Mögötte ballag a család, anya és a két kisgyerek. A négy év körüli kisfiú hangosan odaszól pár évvel nagyobb nővérkéjének.

Ez a történet egészen friss, mindössze egyhetes, és önmagában is üdítő kivétel, mert semmi fikció nincs benne, a valósághoz hűen írom le a történteket. Néhány hónapja egy kis automatát állítottak fel az Európa Pékség oldalában.

A napokban még itt, a Barcaság hegyes-huzatos tenyerén is tikkadoztunk a kánikulában. Napjában kétszer-háromszor is hideg zuhany alá álltam, de pár perc múlva ismét gyöngyözni kezdett hátamon, homlokomon a verejték.

1977 nyarán, friss házasként költöztünk fel a férjemmel Budapestre. Neki, tősgyökeres pestiként, megváltás volt visszajönni a fővárosba. A kedvemért odaköltözött hozzám Salgótarjánba, de szenvedett tőle, nem találta a helyét. 

– Bizony, csúf dolog az öregség! Az ember nem tud megfogni egy csellengő mezei egeret, nem képes a hátán elcipelni egy almát, még talán egy dióból sem bírja kirágcsálni a belét! – így dohogott magában Sörte.