Szépirodalom – próza

A minap értesültem az elektronikus médiából, hogy a közeljövőben szokatlanul erős napszél várható, mely többek közt földmágneses viharokat idéz elő, ezek pedig minden előlény viselkedésére rányomják bélyegüket. No, de honnan is fúj ez a napszél – tettem fel a kérdést Okoskának, az meg felvilágosított.

Egy utópisztikus eszme alapján kiépített és működtetett politikai rendszer szorításában történelmének legsötétebb korszakát élte az ország. A szabadság, az egyén szabadsága csak elvben létezett, az eszme elfogadásának függvényében és az azzal való azonosulás mértékében. A valóságban senki sem érezhette magát szabadnak.

Aztán eltűnt az a háromszáz forint, amit az osztálykirándulásra gyűjtöttem össze. Forintonként raktam össze a napi uzsonnapénzből, amivel anyám a lelkiismeretét és a reggelinket váltotta meg. Minden nap hagyott öt vagy tíz forintot kiflire, kakaóra az asztal sarkán. 

Az idős hölgy még helyet akart magának keresni a világban. Helyet? Csak néhány szőnyegrojtot, ami bevezeti a szobába. Ahol emberek élnek, beszélgetnek, játszanak és nevetnek. Szeretnek. A sarokban, a keskeny futószőnyegen akart letelepedni, ha véletlen kap egy labdát, hát visszadobja.

Közel három évtizedet késve érkezett és lépett be az életembe, mégis úgy éreztem, még idejében, sőt, talán a legjobbkor. Mintha valahonnan ismertem is volna, mintha valamikor találkoztunk volna már, és nem is olyan nagyon régen. Néhány szót is válthattunk, mert ismerős volt a hangja.

Az eső enyhén szemerkélt, az égbolt beborult. Ahogy a temetésen szokott. Egyáltalán nem voltak sokan. Leginkább azok jöttek el, kiknek illett megjelennie. A hivatalos személyek, közvetlen szomszédok. Általában feketébe öltözött mindenki. A koporsó magányosan feküdt a ravatalozó közepén, nem állt közel senki.

Valami ostoba szeszélyből egyszeriben látni akartam megint, oly sok idő elteltével. Ott állt a falu vasútállomásán a ködös téli reggel szürkületében, a vonat érkezését várva. Éppúgy, mint jó harminc évvel ezelőtt. Semmit sem változott. Hiába várt, a vonat csak nem jött, azóta sem.

Joaninha volt Rocinha legszebb virágszála. Erről beszélgetett két középkorú férfi Rio de Janeiro legnagyobb nyomornegyedének egyik italkimérő viskójában. Mindketten kiríttak a környezetükből. Az egyik azért, mert vak, a másik azért, mert feltűnően jólöltözött volt. – Mesélj nekem Joaninháról! – kérte a vak látó társát.

Ugye mindnyájan ismerjük azt az érzést, amikor a szürke, ködös reggel sápadt fénye éppen átszivárog a sötétítő függöny résein, na, ilyenkor jó átfordulni a test másik oldalára könnyedén. Az újabb hunyorgás a plafon sarkába esik, a pók tovább fonta hálóját éjszaka. Már egész szép gombolyag terebélyesedik ott, na, én biztosan nem fogom kibogozni.

Egy napon a Mecénás felkereste az írásművészet tanítómesterét, hogy felajánlja pártfogását az arra leginkább érdemes tanítványának. ‒ A pártfogás egy kényelmes lakás bérlését és tisztes járadékot jelentene hét éven keresztül – mondta. – Ennyi idő bőven elég lehet egy figyelemre méltó mű megírásához.