Szépirodalom – vers

Apám intelme volt ez számomra távoli
gyermekkoromban, mert, mint mondják,
már akkor is nagyon rendetlen voltam.
Állandóan kerestem valamit: ceruzát,
kisollót, radírt, aztán később bérletet,

A radaragyú és szívű
fecskéket néztem.
 
Tudtam örülni
mások örömének.

Már karéjul a Hold,
lehalkul a madár,
hol fény elaraszolt,
elszusszan a határ.
Sok-sok csillagminta
az ég-mélyből kinő,

csak a test ad
még pislákolva is
több fényt
s a lélek
teszi ismerőssé
a halált velencében

Kutattam a zűrös, zajos múltamban
A pazarul elpazarolt jövőmben
Kerestem magam, hogy vajon
Mi a faszért jöttem én e beteg világra
Mert minden szép egyre csúfabb

Nemrég még azért aggódtam,
hogy elapadnak a versek, mert
egy ideje nagy csendesség
volt bennem. Hiába faggattam
a lelkemet, visszhangtalan
csend volt csak a felelet.

Piacra ment a vers eladni önmagát,
hóna alá csapta a rímeket,
mint sokszor átgyűrt papírt,
nem érzett semmi pírt,
elvegyült a hosszú standon
a fejkendős eladók közé.

Mint tűző napon lankadó virág,
görnyedeztem a kerti székben,
és magamba szívtam a távoli
fenyveseknek gyantaillatát.
Törzseik közt talán vargánya
sárgállik, felette megannyi ág,