Szépirodalom – vers

Ó, te első pillanat, hidd azt, hogy új vagy,
és nem maszat az időn, mit régi ujj hagy,
győzz meg, az elmúltnál minden csak szebb lehet,
és reménnyel töltöd ki majd a perceket!
Koccints velünk a tegnapra és a mára,

Doromboló vaskályhában lobogó tűz égett.
Ölelkeztek a lángok is, örömmel fűtöttek.
Benne volt a levegőben: különleges nap van.
Azért öltözött fehérbe minden a faluban.
Csizmatalpak nyikorgatták a frissen hullt havat,

Fekszem az ágyon, ujjaimmal
végig simítom a csuklómat
borító vékony, hófehér bőrömet.
Elnézem, ahogy a kék erekben
lefelé fut fürgén a sötét vérem.

December van. Kint szitálva havazik.
Karácsony illúziója idebent
a távoli Vid fehér marad tavaszig,
süvegelve itt lakót és idegent.
El sem mentem, mégis mindig hazahív,

Havas az út, havas a hegy,
trillát cifráz a vörösbegy,
madáretető a fákon,
kisült már az én kalácsom,
jöhet minden betlehemes,

Bogarak életéből
Font gyöngysor
Tekeredik szememre
És visszaránt a földre

Most kezd sötétedni,
az ég kárpitján lassan
feltűnnek a csillagok.
Ami nappali fényben
ragyogott, azt elnyeli
az éjszaka sötétsége.

Rátok hagyjam? Nektek adjam az édes, bús
gondolatot? Kell-e szóhasmenésem meg-meg
villanó színeim, dörgéseim, rettegéseim, fohászaim?

Csodákat remélni
hajdan nem volt szégyen,
bölcsek hittek egykor,
jelét lesték égen.
Nincsen olyan lélek,
aki nem vár senkit,