Szépirodalom – vers

Erőtlen már a napkorong,
fák között hideg szél suhan.
Néhány levél még fent borong,
a kertben köztük visz utam.
Ágakon egy-egy alma még
konokul lóg a semmibe,

Köd köszön az ősznek,
zörgő levélszőnyeg
pörög föntről, könnyed
esőfelhő könnyek
földre csöpörögnek.

Bocskorszíjat eszem.
Nyelvem hegyén édesedik a gyerekkorom.
Hajszálrepednek a falusi búcsúk,
sipog a kakasos nyalóka,
a krumplicukor,
ízlelőbimbóimon nyekereg a régi ringlispíl,

Mennyire vártuk mind az enyhet adó
esőt! Szinte hallani, ahogy fellélegeznek
a fák, több hónapos aszály, nagy szárazság
után: ágaikat az ég felé nyújtják, úgy fogadják
a bőven ömlő égi áldást.

jaj a szerelemnek,
ha árulás kikezdi,
szavak,a hullafáradt
játékosok megpihennek

Aranyló avarral
fizet nyár az ősznek,
múló emlékei
még bennünk időznek.
Már a napsugárban
sincs nyoma a hőnek,

Víztükör fölé
hajlik, nézi önmagát.
Tekintetében
folyamok fodrozódnak,
és kecsesen ring a nád.

A régi barátságok olykor pont
úgy oldódnak fel a jelenben,
mint tintacsepp egy pohár
vízben. Nemrég még örültem, ha
valakire váratlanul ráleltem,
és látszólag a másik is örült nekem.

Erőnk a mozgásban rejlik.
Ellentéteink gyakran
diskurzusba csapnak.

lelkeket ural hangszemét
az űr digitális lármafa
Isten már magában beszél
s füllel csak ördög játszana
hangolja a kényszer árama