Hónap: 2012. január

Későn érő típus vagyok, gátlásaim is megkésve alakultak ki. Gátlástalan irodalmi próbálkozásaim még a Karinthyval való találkozásom előtti régmúltba, ponyva-korszakomba nyúlnak vissza.
A Káptalan utcai egykori Katolikus Könyvtár sötét és hűvös kapubejáratának játékbarlang öblében szívesen és gyakran időztünk.

Három hónapja sincs, hogy egy hatalmas óceánjáró fedélzetén elhagytuk Chivitavecchia kikötőjét Cadíznak tartva Szicília és Szardínia között elhajózva. Egy ilyen minden kényelemmel, a modern technika minden vívmányával ellátott hajón legalább olyan biztonságban éreztem magam, mint bárhol a szárazföldön. Ezért is voltam dühös a kapitányra, amikor később, már az Atlanti óceánon közölte utasaival: az útitervben szereplő Funchalt egy közeledő vihar miatt ki fogjuk hagyni.

Vidám hejehujával, pohárcsengéssel, pezsgősortűzzel érkezik, de hamar elkomorul. S bár mindenki rendkívüli dolgokat vár tőle, diadalmenete csupán annyi ideig tart, mint a frissen koronázott uralkodóé, hivatalába lépő miniszterelnöké. Másnap már a szürke hétköznapok következnek, amelyek során az ünnepelt hős póza mögül előbb-utóbb teljes valójában előtolakodik a gyarló ember, kinek beiktatásáig mosolygó arcát, később kemény öklét ismerhetik meg alattvalói.

Kis kacsa úszik fekete tóban, de nem készül az anyjához Lengyelországba. Tiszta hülyeség is lenne tőle, mert hiszen innen is látja, hogy az anyját a hínárosban himbálja döglötten a hullám.
– Meg mi az, hogy úszik a kiskacsa? – Csak úszna! De húzza a rohadt, olajtól elnehezült tollas testét a mocskos lé lefelé, ami vele még rémálmában sem fordult elő soha.

Eltemettük Kopré Jóskát, Móricz Zsigmond egykori mindenesét. Nem kapott díszsírhelyet a Farkasréti temető művész parcellájában, sem posztumusz Kossuth-díjat, csak két négyzetmétert a Kerepesi temető félreeső sarkában a széltől zúgatott nyárfák alatt.
Ennek is csak a felét, mert néhány éve már ott alussza örök álmát élete párja, a Mama.