Vers
magasra nyúlt hegyek fölött
idegen fenyők
virágnyi mozdulat a fűben
ébredő erőd
ránk mordul a fény
hó hull szemünkbe
Nászta Katalin írásai
Egyszeri dal
nem kell befejezni semmit
a koronát más rakja homlokodra
te csak tegyél, élj
légy egész
Szer-etet szerel-mese
ijedten vacog bennem
a szebb és a még lehet
leírhatom, hogy élek
és azt is, hogy még ragyog
ma tehetek még érted
tán holnap már nem vagyok
A színész műhelye – 2.
„…mi kicsit olyan délcegek vagyunk…” A világ forrong, változik, a színház, mint a jó orvos, a pulzusán tartja a kezét. Nem lát a jövőbe, de álmodik. Jövőt, boldogot – magának. Bereczky Júlia (1928 március 9 – 2007 március 3. A kolozsvári Állami Magyar Színház művésznőjével készült beszélgetés 1983-ban.) Még alig érkeztem meg, máris megállított.
Gyermeteg
karikás újesztendő
számozatlan sorok
láncát csörgető óév
rugdalja ablakod
Készülőfélben
pár lépés innen a végtelen
jóságom elnapoltam
így nem lehetek készen
Mögöttes
a szervezet, amibe versed épül
a készülék, ami fölfoghat
a viszonyítási rendszer a fontos
a gondolat másokban továbbgyűrűző
végtelen láncreakció
Hagymázas
nyújtózkodni kezd benne a farkas
körbejár, lomhán lihegve
az ember szája elfehérül
összeszorított fogaitól
A színész műhelye – 1.
Talán egy fénykép. Egy régi, az 1980-as évekből. Romániából, Erdélyből, a magyar színházak, színészek életéről. Egy színésznő szemével. Nem ennek indult. Egy különös dacból, hogy bebizonyítsa, a színész is alkotó művész, gondolkodó lény, nem csak egy pojáca, akiről, a munkájáról, művéről nem emlékezik meg senki méltó módon.