Smelka Sándor írásai

Az utolsó repülőutaim egyike volt. A karácsonyi díszítéstől zsúfolt előcsarnokban már olyan otthonosan mozogtam, mint ahogy egykoron apám jött-ment a kaposvári vasútállomás peronjai közt. Ha most látna engem, gondoltam, miközben unott rutinnal becheckoltam a pultnál, biztos nézne nagyot!

Akkor most mesélek. Két emberről. Apámról és nagyanyámról, a vőről és az anyósról. Tudni kell róluk, hogy legendásan szerették egymást és nagyokat alakítottak együtt. A történetünk 1995-ben játszódik, apám halála előtt néhány hónappal. Mama akkor még Meszesen lakott. Húsvéti szünet volt.

Dél-afrikai utazásunk alatt sok-sok vendéglátónk akadt, de talán Johannal töltöttük el a legtöbb időt, ő volt az idegenvezetőnk, sofőrünk, szervezőnk, mindenesünk az öt hét alatt. Két dolgot kell tudni róla: fiatal házas volt és mindig mosolygott. Mosolygott vezetés közben, mosolygott autópályák pihenőiben sebtében elvégzett uzsonnáink közben, mosolygott a városban, a tengerparton napozáskor, mosolygott…

A postán ülök és várom, hogy a sorszámom megjelenjen a kijelzőn. Előttem az asztalon két boríték hever, mindegyik egy-egy nívósabb irodalmi lapnak címezve. A borítékokban – mondanom sem kell – saját novelláim lapulnak. Lassan halad a sor, nézem az embereket körülöttem. Teljesen átlagosak, a kezükben számlák, bevásárlószatyrok, kissé fáradtak, de láthatólag normális emberek.

Néha olyan jó lenne, ha felülhetnék egy űrhajóra, amit gyerekként találtam ki, hogy aztán messze repülhessek vele. Ezt gondoltam azon a nyomorult novemberi estén, amikor egy belvárosi bevásárlóközpontban sodortattam magam a tömeggel. Azon napok egyike volt, mikor az ember nagyon messzire szaladna onnan, ahol éppen van.

Félelmetes érzés nővel teli turkálóban lenni. Az asszonyok mintha egy másik tudatállapotban lennének ekkor, nem látnak, nem hallanak, fellöknek, rám lépnek, gázolnak rajtam, szemükben egyetlen szó villog vörösen: „Ruci!!!” Néha az az érzésem, ha szívemhez kapnék és összeesnék az üzlet közepén, észre se vennék, legtöbb, amit várhatok tőlük, hogy leráncigálnák rólam a kabátot…

Adott egy szociális gondozó. Nem én, valaki egészen más, egy szociális gondozó a sok közül, aki történetesen egy lakóotthonban dolgozott körülbelül tizenkét éve. Ebben a lakóotthonban huszonnégy órás műszakot is elláttak, ami azzal végződött, hogy nyolc fiatalt kellett szó szerint gatyába rázni, elkészíteni kora reggel, hogy ők időben odaérjenek a napközijükbe a busszal vagy mikrobusszal.

Kovács úr kényelmesen és gyanútlanul ücsörgött a kedvenc füles foteljében. Lábait feltette egy közeli székre – rossz szokás – és nyakig belemerült H. G. Wells regényébe, a Világok harcába. Néha leeresztette a kötetet a combjára, bele-belekortyolt a sörébe. Rendre elkalandoztak fáradt gondolatai. Ez az a regény, amiből azt a hírhedt hangjátékot csinálták, mosolygott magában Kovács úr, amitől mindenki pánikba esett.

Szili, az unokaöcsém ott mászkál a hátam mögött. Tesz-vesz, matat, néha a monitoromba néz a vállam felett. Jól ismerem őt, tudom, hogy a gépre ácsingózik. De sajnos a legnagyobb igyekezetemmel sem adhatom át a helyem, mert most valami nagyon fontos dolgot kell elintéznem. Például, itt van ez a városépítő Facebook-alkalmazás. Nos, ez tényleg életbevágó.