Smelka Sándor írásai

Kell egy hely, hol otthon vagy. Kell egy asztal, hol neked is van terítve. Kell egy pódium – egy deszka –, hol elmondhatod, elénekelheted azt, ami benned született. Kell egy tér, ami a miénk. Mindezt egy pizzériává átalakított egykori villában találtuk meg, a Mecsekoldalon.
A Villa-deszka pizzéria hatalmas ablakait betölti a pécsi látkép: lent a völgyben szilajul lármáz, zajong és zenél a város.

Felhős reggel. Éjjel még esett is, így egy ázott, de tiszta város ébredezik a Mecsek lankáin. Az Indóház téren egy tócsában látom a vasútállomás tükörképét. Így megduplázódva olyan akár, mint egy soktornyú palota, mint az elvarázsolt kastély fent a Mecseken. Csend van. Kék színű, felhős, harmatcseppes csend.

A Gólya Zrt. – az első távszülészeti egyesület – internetes szolgáltatásának köszönhetően, a jövőben nem kell kórházba vonulnia annak, aki szülni akar. Elég az internet, és az intelligens problémamegoldó központ segítségével, akár az apuka is könnyedén le tudja vezetni a szülést a nappaliban. Még egy szülészorvosnak sem kell a közelben lennie – elég egy egérnek.

– Mennyi van még a műszakból vissza?
– Sejtelmem sincs.
– Délután van vagy délelőtt?
– Nem tudom, de már sötétedik.
– Tudod, mi jutott eszembe az előbb?

Gazsi materialista volt. Nem hitt Istenben, nem hitt a Mikulásban, de még a húsvéti nyúlban sem. Ő csak az ufókban hitt. Azokban viszont nagyon. Többször megkérdezte tőlünk, mit csinálnánk, ha találkoznánk egy ufóval. Az olyan választ nem fogadta el, hogy nem léteznek ufók. Ha tőlem kérdezte, olyankor úgy csináltam, mintha nagyon elgondolkodnék, simogattam az államat és nagyokat hümmögtem.

Ők kilencen pontosan olyanok voltak, mint mi segítők: huszonévesek, vidámak, lelkesek, sokszor neveletlenek, néha letörtek, olykor kíváncsiak, néhanapján szomorúak. Nekik is voltak terveik, félelmeik, vágyaik, humoruk, igényelték a szeretetet, szerelmet, az ölelést és végül nagyon, de nagyon szerették a kólát. Csak egyben különböztek tőlünk: valamennyien sérültként éltek.

Ők kilencen pontosan olyanok voltak, mint mi segítők: huszonévesek, vidámak, lelkesek, sokszor neveletlenek, néha letörtek, olykor kíváncsiak, néhanapján szomorúak. Nekik is voltak terveik, félelmeik, vágyaik, humoruk, igényelték a szeretetet/szerelmet, az ölelést és végül nagyon, de nagyon szerették a kólát.

Az ember egyszer csak felnőtté válik. Mindig eljön az a pont, hogy a gyerekszerepet kinőve, a másik oldalon találjuk magunkat, mert előbb vagy utóbb eljön az őrségváltás ideje, az a bizonyos Karinthy-féle fejbekólintás. Van, aki nem veszi észre ezt, van, aki percre pontosan emlékszik a napra, órára. Én az utóbbi csoporthoz tartozom.