Nemrég egyik országos napilapunkban tallózgatva olvastam, hogy Bartók Béla fiai felemelték szavukat apjuk műveinek „átdolgozása” ellen. No, végre, ilyesmi is előfordul kis hazánkban! Persze, nemzeti géniuszunk privát szerencséje, hogy hál’ Istennek akad még élő leszármazottja, aki jogosult érdemben mellette protestálni.
Aki nem próbálta, nem tudja, milyen az: heteken át próbálni naponta reggel tíztől délután ötig, szünet nélkül, delente csak háromnegyed órát pihenve – de akkor sem elhagyva a helyszínt, a pesthidegkúti kultúrkúriát –, ebéd gyanánt bekapva pár párizsis zsemlét. A próbálóknak melegük van, mégsem ihatnak sem hideg szódavizet, sem hideg sört. Most aztán, hogy a rengeteg műhelypróbát igazi, nyilvános és sikeres főpróba követte több ezer ember szeme láttára és füle hallatára Csíkszereda főterén, meg lehet vacsorázni végre módosan, komótosan.
Ebben az évben töltötte be 60. életévét Trischler Ferenc szobrászművész, aki mögött közel négy évtizednyi alkotói életút áll. E megtett út gazdagságát szinte lehetetlen bemutatni egy kiállítás keretében, s ezért a művész és vele együtt a rendezők az életműnek egy válogatott szeletét tárták a látogatók elé.
Megyénk egyik legszebb települése, Zengővárkony sok látnivalóval várja az odalátogatókat. A református templom és a Fülep Lajos emlékszoba felidézi az Európa-hírű művészettörténész-lelkipásztor szellemiségét, a tájház megismertet a környék néprajzi értékeivel, puritán szépségű szőtteseivel, színpompás viseletével.
Csillogó gyermekarcok a pattogó légvárban, labdazsonglőrök az atlétikapályán, kisvasút karonülő gyerekeknek és apukáknak (!), megmászható tűzoltóautó kígyózó víztömlőkkel, tini-koncert és vasutas-zenekar a színpadon, néptáncos legények nagy bajusszal és leányok sokszoknyával, habzó sör és illatozó gulyás az asztalokon…
Szokásos hétköznapi este volt. Kistojás lefekvéshez készülődött három testvérével. Amikor Kistojás elaludt, azt vette észre, hogy a terem, ahol van, tele van emberekkel és gyerekekkel. De hirtelen mit pillant meg: száz és száz hasonló tojással van egy tartóban. Nem tudja, hogy kerülhetett ide és egyáltalán hol is van. Hallgatózni próbál, miről beszélnek az emberek, amikor az egyik tojás megszólítja:
– Szia! Tojáska vagyok. Téged hogy hívnak?
– Kistojás a nevem.
Történt egyszer, hogy a balatonszántódi vasutas kisebbik fia elindult hetedhéthatárba: a nagykanizsai gimnáziumba, majd felkerült az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, hogy ezt követően – egy év dombóvári tanítási gyakorlat után (tanári diplomával zsebében) – megérkezzen Pécs városába, s meghódítsa azt.
Egyszer volt, hol nem volt, túl a messzi tengereken, ahol különleges állatok élnek, volt egyszer egy strucc. Ez a strucc tojt egy hatalmas, csudaszép tojást. Csodájára jártak a barátai, még a magasan szálló kőszáli sas is eljött megnézni a remekművet. S hogy miért? Hát azért, mert ezen a tojáson fura kis minták voltak. Mindenkit másra emlékeztetett, ebből aztán nagy vita kerekedett.
Hatalmasságát átlátni vágyja a tudós, a művész és az író. Egyikük újabb és újabb elméleteket sző, törvényt törvényre halmoz, de minél több részletet ismer, annál nehezebben öleli át az Egészet. Fantáziája képeit álmodja papírra a másik, ceruzája széles utakat nyit a képzeletnek, megelevenedik minden valóságos és valamennyi sosem-volt lény és pillanat a világegyetemből. Gondolatait elképzelt helyekről, elgépiesedett és szomorú világokról meséli a harmadik: jövőről, ahol az emberre gépek vadásznak, ahol mindennek vége lesz, ahol kultúránk elpusztul, ahol az sem menekülhet meg, aki láthatatlanná válik.
Előző számunkban ajánlotta olvasóink figyelmébe Budai György Felhők között ébren álmodva című könyvét Becskereki László. Én is elolvastam a pilóta emlékeit a délszláv háborúról. Azóta nincs nap, hogy ne jutna eszembe: a békés Mostart hogyan érte el a háború, hogyan élték ezt meg a hivatásos katonák, hogyan élték túl, vagy hogyan nem élték túl.
Impresszum | Facebook | Soundcloud | RSS | Hoszt: Infocsoport | WEB: Netmester Produkció | Copyright © 2025 | WordPress Theme by MH Themes
