S. Bálint Mária írásai

Új volt a lépcsőházban. Amikor először belépett a nyolcemeletes házba, már megütötte az orrát valami orrfacsaró bűz.
– Rothadt hordós savanyúkáposzta – állapította meg. A lánya rábólintott. Vajon meddig hatol ez felfele – kérdezte magától.

Ülök a műdzsörszé nadrágkosztümömben – ez most a menő, meg a praktikus, meg úgyse lehet mást kapni, mert ez a divat – és bőszen hintázom a széken. Tehetetlenségemben. Megint a „mit tegyek, mit tegyek” gondolat uralta el egész elmémet. Kint ragyogóan süt a nap.

Ott állt hetven éve az a ház, fenn a hegyoldalban, öles fák között. Régen az volt a szokás – most talán már megint –, hogy kinek hol akadt egy talpalatnyi földje, azzal gazdálkodott. Ki így, ki úgy. Attól is függött, hol fekszik az a terület. Ha erdei tisztás, volt, aki árpát vetett oda.

A leggyönyörűbb, amit valaha hallott. Annyira szép, hogy bár idegen nyelven van, és egy szót sem ért belőle, de megtanulta. Tudja, hogy magyarul van, mert Budapesten vette a lemezt, és most elénekli nekünk hálából – mondta holland vendégünk. Forrt a világ akkoriban.

Megtörtént, máig sem tudja mindenki a városban sem, hogy miért. Éppen tizenkettedikesek voltunk. Egy nap bejelentették, hogy jön Ceaușescu elvtárs másnap, reggel 7-kor kint kell lenni a hajdani Wesselényi, majd Ady, de akkorra már csak „Zilahi Középiskola” előtt.