Kamarás Klára írásai

Nem tudom még, mi oka annak,
hogy mostanában
mindenről valami más jut eszembe.
Távoli asszociációk,
időben, térben alig kapcsolhatók össze

Kamrámból elfogyott a só.
Só nélkül az étel mit ér?
Nem lesz pikáns mártás a húshoz,
és hús se lesz, se szív, se vér…
Híg tejbegríz, cukorral bőven
meghinthetem. Ez kell neked.

A vörös meg a fekete,
tavaly még csendes kis csibe,
most egymást tépő bősz kakas.
Ki a király? Ki csak inas?
…És hull a toll, repül az égig,
vörös-fekete mindenségig

Nem tudom más is úgy van-e vele,
de én gyakorta magam sem tudom,
hogyan kerültem pont ide, s miért.
Hol kezdődött, mi volt a pillanat,
mely végül verset írni késztetett?

Mit mesélhetnék most,
február havában?
Karanténban voltam,
nem farsangi bálban.
Beoltottak kétszer,
maszkom is van három.

Kampókon függtek. Pontosan
vágott a modern gépezet.
A kába sornak vége mégse lett.
Ne védekezz! Itt kapálódzni kár.
Pár méter még és örök béke vár!

Havas utak, hazai tájak,
száncsengő hangja, régi dal…
megbúvik szíved rejtekében,
s még ma is, újra felkavar…
Most mintha fejre állna a világ:
Őszből kora tavaszba fordul át.

Porondra hát, az oroszlán már éhes!
Egy krumpliorr, egy kis mosoly, de édes…
Már csetlik, botlik… Milyen jópofa!
Kihűlt a szíve, vagy az otthona?
Felejtse el, míg tart a csillogás!

Azt hitted, ismersz?
Azt hittem, én is…
Nagyon szerettél?
De látod, mégis
két ismeretlen
állt döbbenetben

Ne kérdezd tőlem, hogy’ vagyok,
már megkérdezted tegnap.
Itt nem változott semmi se’.
Ki tudja mi lesz holnap…