T. Ágoston László írásai

Meghalt a király! Éljen a király! Így szokott ez lenni minden tisztességes birodalomban, mióta halandó uralkodók ülnek az istenadta trónusokon. Ezért is fontos, hogy mindig legyen kéznél legalább egy herceg.

Sötét, gonosz erők támadnak az Üveghegyen, meg a Brilltengeren is túli szél zúgatta nagyerdőre. Már akkor megjósolta ezt a Fehér holló, Leó császár udvari jósnője, mielőtt elkezdtek volna sárgulni a falevelek.

‒ Én nem értem ezt a gyereket ‒ morgolódott Sárosiné takarítás közben. ‒ A jövő héten betölti a harmincötödik évét, és még mindig esze ágában sincs, hogy megnősüljön, családot alapítson, mint más normális ember.

A hosszú, sötét decemberi esték reményt gyújtó fénypontja a karácsony. Olyan szép ez a gondolat, hogy szinte már kételkedni kezdek benne, valóban nekem jutott-e eszembe.

Az a kis oktondi tigriskölyök a minap megpödörte Leó herceg bajszát. Nem volt az olyan komoly sértés, hogy azonnal le kellett volna harapni miatta a fejét.

Ez a december eleji nap se kezdődött másképp, mint a többi, a mi hét és fél – sőt, már majdnem nyolc – hónapos macskalányunk, Durci, mégis olyan furcsán viselkedett, mint egy igazi tinédzser.

Üzenetet hozott a postagalamb az Üveghegyen túli szél zúgatta nagyerdőbe. A Télapó üzent, hogy az Északi-sarkon megolvadtak a jéghegyek, olvadnak a hóborította bércek, és elöntötték a síkságot a megáradt gleccserfolyók.

Jusztinka néni, vagy közismert nevén Lakatos Róbertné a Kossuth Lajos utcából, éppen halni készült. Nem volt ez valami rendkívüli dolog, hiszen így november tájékán minden őszön kiment az urához a temetőbe…

‒ Már megbocsásson, szomszéd, de megtenné, hogy fölszedi az udvarról a kutyaszart? ‒ mondta némi éllel Bárdosi a kapu felé igyekvő Kelemennek. ‒ Reggel majd’ hanyatt estem, akkorát csúsztam rajta.

Ágnes gyönyörű szép, és csinos lány. Örökké mosolygó, csillogó fekete szemekkel kacag a világba. Hosszú, sötétbarna haja olyan, mint a Niagara vízesés csillagtalan éjszakákon. A szája egy édes kis ropogós, májusi cseresznye.