Tátrai S. Miklós írásai

A hatalmas régi épület labirintusnak tűnt annak, aki még sosem járt ott. Már a negyedik emelet megtalálása sem volt egyszerű, mert az impozáns főlépcsőház a másodikon véget ért. Széles folyosó futott jobbra is, balra is, azokból oldalfolyosók, melléklépcsőházak nyíltak.

Minden nép történetében vannak olyan események, amelyekről szándékosan, vagy a véletlenek szerencsétlen egybeesése miatt nem maradtak fent minden kétséget kizáró írásos emlékek. A valóság pontos megismerése így egyre nehezebbé, sokszor lehetetlenné válik.

Borsodi Endre, nyugdíjas könyvtáros, bosszankodva állt a liftajtó előtt. A héten már másodszor fordult elő, hogy a felvonó nem működött. Valamiért megállt a hatodik és hetedik emelet között, azután egyszer csak újra elindult. Többen jelezték a gondnoknak a problémát, aki azzal védekezett, hogy ebben a járványos időszakban lehetetlen szerelőt találni.

A márciusi hó fehérbe öltöztette a várost. Kellemetlen meglepetésként visszatért a tél néhány napra, mintha sajnálta volna az emberektől a napsütést, a kibomló rügyeket, a nyíló virágokat, azt a kis örömet, ami még megmaradt a borzalmak és félelem mellett. A járvány nem volt tekintettel országra, vallásra, bőrszínre, életkorra.

Az ezüst színű Opel Astra lassan fordult be a tízemeletes panelházak közé. Délelőtt tíz órakor kevesen jártak az utcán. A felnőttek dolgoztak, a gyerekek iskolában, óvodában voltak. Csinos, fiatal anyuka sétáltatta két-két és féléves kisfiát a kora tavaszi napsütésben. A szemben lévő járdán idős néni húzta maga után bevásárlókocsiját.

 A belvárosi lottózóban türelmesen álltak sorba az emberek, hogy feladják szelvényeiket. Régen nem volt ötös találat, az ígért nyeremény jóval meghaladta az egymilliárd forintot. Többen próbáltak szerencsét azok közül is, akik egyébként nem, vagy ritkán játszottak. Az egyik sarokban, a falnak tolt asztalnál, egyedül ült egy fiatal férfi.

A címet olvasva bizonyára majd sokan arra gondolnak, hogy valami különleges babakocsiról mesélek majd, pedig egészen másról lesz szó. Ha valakinek ismerősnek tűnik a történet, akkor az nem a véletlen műve. A hatvanas évek végén járunk az időben.

A szűk cella rideg kőfalán imbolyogva táncolt a gyenge fény. Égő gyertya állt egy kecskelábú kisasztalon, előtte fából faragott, kopott feszület feküdt. Az asztalkát a sarokba tolták az ágy mellé, amelyben sápadt, meggyötört arcú férfi készült a halálra. Nem félt az elmúlástól. Büszkén és boldogan várta, hogy az Úr színe elé kerülhessen.

Az ezerkilencszázhatvanas évek elején, a megyeri Nyárfa utca, Fűzfa utca, és azok környéke, a világvégét jelentette a Budapest belső kerületeiben lakó óvodás korú gyerekeknek. Az aprócska családi házak után kezdődő hatalmas füves terület a Szilas patakig húzódott, azután, vagy talán már előtte is, mezőgazdasági földek voltak. 

Gyula szomorúan nézte feleségét, ahogy csendesen szedte össze a tányérokat vacsora után. Látta, hogy valami nagyon foglalkoztatja, vagy elszomorítja, nyoma sincs a megszokott vidámságnak. Máskor beszélgettek étkezés közben, de most sem Zitának, sem Alexnek nem volt ehhez kedve.