Szépirodalom – próza

A telefonnál ülök, meztelen. Lélekben kiüresedve, okos, kék szemekre, simogatásra vágyva, üres fészekben. A lelkem meztelen! Itt hideg van. Magányos vagyok, testem öreg. Mosolyom bátortalan és fakult, mint egy régi, ártatlan gyermeki képen, ahol a mosoly félúton meg is állt, azt hiszem.

A kisfiú hosszú délutánokat töltött a műhelyben, néha már a hold is megjelent az égen, de ő még szorgalmasan görnyedt az asztal fölé.
– Mit csinálsz? – állt meg a félig nyitott ajtóban anya. – Ideje nyugovóra térni. – Nem lehet. Ma még dolgoznom kell, apa azt mondta, hogy erősen páncélozott legyen.

Havasi Csingacsguk már egy hete bolyongott hegynek föl, völgynek le, míg végre egy kis kunyhóra lelt. István szívta odabent a békepipát. A dohányt hozzá felesége, Rózsika adta, a békülési hajlandóság legcsekélyebb jele nélkül. István az indiánhoz hasonlóan nagy vadászként élte az életét, és még a színükben is megegyeztek.

A Mester a falu szélén álló, kissé elvadult ligetbe vezette új tanítványát, és egy kidőlt fa vastag, korhadt törzse előtt megállt. – A legalapvetőbb bölcsességgel fogjuk kezdeni – szólalt meg akkor –, amit mindig szem előtt kell tartanod, aminek mindig a tudatában kell lenned.

A fehér asztal csakúgy roskadozott a sok finomságtól. A franciasalátát nem lehet legyőzni, pedig mai napság annyiféle salátát remekelünk. A piszkos világ zöldülni akar. Egyesek esküsznek a rántott húsra, talán igazuk van. Sültek, töltött húsok sokasága. Különben a fasírt is finom.

A gonoszságáról elhíresült, rettegett császárnak egy éjjel különös álma volt. A hatalmas, pazarul berendezett trónterem közepén állt. Minden berendezés, bútor, tárgy és kellék teljes pompájában ragyogott, a trón azonban tűz martalékává lett; üszkös, füstölgő maradványaiból imitt-amott még apró lángnyelvek csaptak fel.

– Ha valaha kételkedtek a hősök létezésében, most láthatnak egyet! – harsogta a Kistakács. Katonáinak sorakozót vezényelt, akik feszes vigyázzállásban tisztelegtek a hősi halált halt bajtársuk előtt.

Elemér befejezte végre a tanulmányt, az utolsó lapra ráírta, hogy vége. Valójában azt gondolta, hogy mindennek vége. Azután eszébe jutott, hogy gémkapocs kellene, mert ha a kottatartóra helyezi majd a lapokat, az átszúró tűző túl barbár módszer a lapokra nézve. Nem lehet rendesen lapozni.

Állok a metróállomáson. Jön a szerelvény. Lefagyok. Nincs vezetőfülke, csak eleje a szerelvénynek.

Biztosra vettem, hogy emlékszik rám, éppúgy, mint én őrá, bár soha semmilyen jelét nem mutatta. Az ember nem felejti el azt, akit bántalmazott és megalázott, még ha gyerekként tette is. Mi pedig akkor már nem is voltunk éppen gyerekek. Kevéssel az incidens után – persze nem amiatt – a családunk egy másik negyedbe költözött.