Szépirodalom – vers

Mindenkinek megvan a maga veresége
ne álltasd magad, nincs hova menekülni.
Átköltözhetsz a túlpartra, de ha jön az ár,
a folyó mindkét partját tönkreteszi.

Belehalt rőt reveporába
hidegen a délután, már csak
a törpeszárnyas kecskerágó
izzik a kerítés tépett oldalán

Az éhség tudata nyomasztó.
Nem az, hogy van,
hanem hogy nem szűnik.
Hiába etetem,
Csak nő.

De mindig, folyton félsz
Hogy elveszítesz mindent
Akárhányszor is kefélsz
Amiért értelme volt talán
Szépen élni, és élvezni

Az ötödik napon
meg kell történnie
a változásnak: most
van az a pillanat, ami
többé nem várhat.

csodás könyvhét
mindenki nyújtja nekem
legkedvesebb könyvét

Ő volt
a legjobb,
a leghűségesebb,
kelekótyaságom elviselő,
szeszélyeimet megmosolygó

Amíg Apeiron mélyét kutatta,
átlóját keresve a végtelennek,
nála a kottát nagy homály takarta,
ha dalolt, fals hangok az égre mentek.
„Hogy kornyikál a vén bölcs!” – szólt a kölyök,
s röhögve dobott el egy kődarabot,

…Mindig fáj, a boldogság felfal
Mert minden boldogság egyszer
Csúnya véget ér, ahogy a nyár is
Ősszel már halott, s jön a fagyos
Hideg tél, mikor az ölelő meleget
Csak parázs kandallódtól lopod

Nyergestető, Nyergestető,
zuhog, szakad ránk az eső,
úgy ömlik, most úgy örvénylik,
abba sem hagyná estélig.