Szépirodalom – vers

Csereszabatos pillanatok
Múló álmaink árnyékában
Vergődünk huncut puncik
Mámorában – elfelejt az idő
Sőt magát is emlékké teszi
Vékony jégre léptünk,

Az ablakpárkányon, függöny
mögött trónol szép szürke cicám,
onnan figyeli a fákon hancúrozó
madarakat. Időnként meglengeti
csíkos farkincáját, és vele a függönyt.

Nem kellenek szómágiák,
remélve rangot kölcsönöz a versnek,
nem kell jutalomért lihegnie

Nem úgy születünk, hogy sorsunk zárt lakat
magunk döntjük el sírunk vagy nevetünk
a szerzett tudás sem tiltja mit szabad
de minden útágazásnál ott lesz velünk
megszólít majd a bűn akarja javad
nem segít tanácsokkal ebben egünk

Színes
kavicsok
hullámok
mosta
öble

Itt nincs tenger, csak parányi
patak, parti bokraiba a lenyugvó
nap sugarai belegubancolódtanak. 
Itt nincs tenger, bárka sem ring
a vízen, elázott papírcsónakon
néhány szerelmes sor üzen.

Pernye hull az égből:
széthulló lelked üde pora száll hajadba.
Ropog a tűz, mint a szakadó hó
a szél könnyedén szárnyal
csak merülj el és sodródj a tánccal
engedd, hogy átjárja minden tagod

Köröttem csellengő csillagok
Bolondos bolygók lézengenek
A mindenható Naptól részegen
De én csak ezt a retkes Földet
Bámulom, s ámulok bambán
Vajh mi ez humanoid katyvasz

Van, hogy félelemmel tölt el
a puszta létezés, és csak a
mindennapok rutinja menti
meg mindennapjaimat.
Előre visz, lökdös a tudat,
hogy meg kell tenni bizonyos
dolgokat.