Akár képzelem csak, hogy tudok valamit valamiről, akár tudom, hogy az csak képzelet; egyvalaminek a két vége az. Olyannyira, hogy ha az a valami bot volna és rámhúznának vele – kétszeresen fájna. És méltán, mert akármelyik vége táncolna rajtam a botnak, rászolgáltam.
Hatvan perc az út Bonyhádtól Szentlőrincig: éppen elég idő a besötétedésre; nappali fény kápráztat még elinduláskor, a Nap a szemembe nevet a szélvédő üvegén át, aztán az aszfaltút fölött lebegve narancsszínűre vált, és mintha szivárogna lassan a léggömb, ereszkedik a földhöz mind közelebb;…
Hol volt, hol nem volt, Szívország csücskében állt egy fa, melyet Szerencsefának neveztek. Ez a fa majd’ tízméteresre nőtt, s óriási lombkoronája alatt folyton állatok pihentek. Szerencsefa egy nagy rét közepét uralta, melyet Aranyrétnek neveztek gyönyörű színei miatt. A fa alatt sok-sok virág, bokor menedéket kapott. Már ezért is kedves fa volt, ám más miatt is nagyon szerették.
Nagyon őszintén mondom, hogy általában a rólunk írott idegen szerzők munkáit – különösen, ha azok a szláv népek fiai – egy picit bizonyos előfeltételekkel és vegyes érzelmekkel fogadom. Talán ezzel így vannak más tollforgatók is.
Jogszabályok és paragrafusok bozótjában tévelygő kortársaim népek és nemzetek tegnapját lezáró, holnapját regulázó paktumok lényegtakarójára és szerződések nyílt vagy titkos külön rendelkezésére gondolnak – de itt most nem erről van szó.
– Csináltál ruszlit?
– Nem.
– Miért? A receptet megkaptad, hal volt bőven.
– Majd csinálok.
Eredetileg az lett volna a címe ennek a neve sincs nemtomminek, hogy „Hólapátot vegyenek!”. De már amikor elmeséltem barátaimnak az élményt, a papírra kívánkozót, akkor is látszott, hogy nemcsak az van benne, amire a szavak rámutatnak: a tél, a lapát meg a hó.
Hárman beszélgetünk, és mindegyikünknek van a témához kapcsolódó története, a következtetés nem látszik indokolatlannak: ha volna a szülői tennivalókra gyakorlatiasan felkészítő intézmény, programjából aligha hiányozhatna egy stúdium, amelynek a címe valami ilyesmi lehetne: Hogyan készítsük el gyermekünk otthoni fogalmazási leckéit?
Hol volt, hol nem volt, élt egyszer Komorfalva szomszédjában egy férfiú, akit Szurka Pistának hívtak. Ez a Pista, ahogy neve is elárulja, elég nehéz természetű ember hírében állt. Nem telhetett el nap anélkül, hogy ne kötekedett volna valakivel. Sok rokona volt, de ő egyedül élt már tizenéves kora óta. Mivel folyton szurkálódott, senkinek sem volt kedve vele lakni.
Májusban még az Apponyi Henrik Vadászati Múzeum megnyitóján a múzeum vezetője, Peter Králik felolvasta Apponyi Geraldine, Albánia királynéje levelét, amelyben örömmel fogadta a múzeum létrejöttét és köszönetet mondott mindazoknak, akik hozzájárultak az Apponyi-család hagyatékának megóvásához.
Impresszum | Facebook | Soundcloud | RSS | Hoszt: Infocsoport | WEB: Netmester Produkció | Copyright © 2025 | WordPress Theme by MH Themes
