Szépirodalom – próza

Napok óta nézte a nőt. Minden reggel követte szemével, amikor az gyors léptekkel elhaladt az árkádok alatt, és a sarokhoz érve átvágott a téren. Kecses, szinte légies volt a járása, pasztellszínű, lebegős szoknyát viselt. Az volt benne a legszebb, ahogy óriási szemeit félig lesütötte, mert ettől szinte olyan lett, mint aki még alszik.

A pályaudvarra minden különösebb elhatározás nélkül érkezett ki, arra sétált inkább, nézelődött, elnézegette a veszteglő mozdonyokat, a vasutasok unott ácsorgását a peronon; utasokat már nem látott, fönt ülhettek talán a vasúti kocsik vonatszagú fülkéiben, csomagjaikat elhelyezték a poggyásztartókon, az éhesebbek javában bontogathatják úticsomagjaikat, az ínycsiklandozó illatok szétáradnak a folyosón.

Az arc bal oldalán futott át az utolsó hiteles emlékkép. Hason fekve az ágyon a szemek a fiúra tapadtak. A fal előtt a kis polcon ült, mereven figyelt. Csak most nem kellene, az álom húzza befelé az idegeket, harc indul az ébrenlétért, hiszen még ott ül és nézi az apró rezzenéseket, egy háború kellékeit. A levegő végre szétesik, valóság jelenik meg, meg az idő.

Gödörbe gyűlt esővíz felé lépked, megfontoltan, mint aki meggondolja, hová és mennyit lépjen, mert már önnön súlya is nehéz. A tócsára néz, s hogy elérje az áhított csillogó felszínt, leül és lefetyel néhányat.

Akárhogyan is illegették magukat a lányok, bármennyire szépítkeztek és mosolyogtak huncut szemekkel, mindannyian tudták, hogy a faluban Anna a legszebb. Törékeny, légies lány volt, hosszú, sötétbarna hajjal és ábrándos tekintettel. Ha végigsétált a legszélesebb utcán, teste, kecses járása bearanyozta még a vén, poros utat is.

Délután hívott, hogy este nézzek be hozzá, aztán el is mentem. A konyhában ültünk le, sokat beszélgettünk lényegtelen dolgokról, de hát az ember legszívesebben lényegtelen dolgokról beszél, ha beszélgetni hívják, s leginkább azért, mert talán lényeges dolgok izgatják, amire úgysem talál magyarázatot, s nem is adhat neki tanácsot senki.

A földi ember halandóságát alig fejezheti ki jobban más jelenség, mint hogy szakaszokra oszlik léte. Amit el tudok darabolni, az nem végtelen. Az ember ezért mindig ünnepelte e rövid út állomásait. Az ünnep csak az ember földi ajándéka. Az igazi ünnep, melynek mondanivalója is van, mindig szokásokhoz, tárgyakhoz, mozdulathoz, ruházathoz kötődik, lehetne sorolni tovább is. Ez a sorozat egy szóval a rítus, a ceremónia.

Bolond a világ: szeptember első napjait írjuk, és elfeledve, mögöttünk már az ősz munkáiból a nagyobb rész, pincénkben pezsdül a must, a gyümölcsök – megtöltve üvegeit – fölkapaszkodtak rég a kamra polcaira, a kertben zajlik már az őszi nagytakarítás.

Amint azt tudjuk, legalább is járművezetőknek tudni illene, a visszapillantó tükör biztonságot adhat a járművet vezetőnek, a társutasnak, és az ártatlan egyéb közlekedőknek.