Szépirodalom – próza

Élt Rómában egykoron egy korán árvaságra jutott fiatalember, Caius Marciul. Okosságát a bölcsektől tanultaknak, bátorságát fiatalságának köszönhette. Azokban az időkben mindennél többre tartották a harc közben tanúsított vitézséget, s mert Róma ebben az időben állandó harcban állt ellenségeivel, Caius Marciusnak igencsak volt alkalma bizonyítani vitézségét, mindenkinél különb harci erényeit.

Kevés keservesebb igyekezet van, mint ünnephez úgy keresni a szót, hogy az, ha sikerül rátalálni, legalább a főhajtás tiszta szándékát ne rontsa. Hogy se ál-meghatottan magát kelletővé, se leereszkedő cifra gügyögéssé ne váljon tőle a beszéd, ha már mindenáron beszélni kell.

A jelenség korántsem új. Már a cro-magnoni és neandervölgyi ősök is úgy üzentek az utókornak, hogy hajlékul szolgáló barlangjaik falaira sokszor máig is megfejthetetlen ábrákat rajzoltak. De ezt tették az inkák, az aztékok és egyiptomiak is, nem kis gondot okozva a hieroglifák megoldásán fáradozó tudósoknak.

Drága jó Nagyanyám – mert a nagyanyák drága jók -, ha tavaszutón a gangot söprögette, mindig meg-megállt a kamrabejárat előtti eresz alatt. Figyelmesen vizsgálta megjöttek-e kedvencei, a fecskék. Fiatalasszony korában épített házunknál elmaradhatatlan vendégek voltak a sebesröptű, villámfarkú légykapók. Míg élt Nagyapám, nemegyszer javítgatta, tisztítgatta a fészkeket, hogy mire megjönnek a kedvesek, rendben legyen a lakás.