Szépirodalom – próza

Lakásunkból egy régi bérház legfelső szintjének folyosójára látni, ahol nyüzsgő életet folytatnak a ház lakói. Általában úgy indul a napom, hogy a reggeli mellett ébredezve kibámulok az ablakon, vagy egyszerűen csak nézem, amit lehet. Betekintést nyerek öt-hat család életébe, s őszintén szólva, ha álmosan is, de már várom, hogy felbukkanjon az egy-két összejáró, sugdolózó kislányka, a részeges ifjú és a folyosón rendszeresen megpihenő felesége, aki remegő kézzel nyúl elnyűtt táskájába a következő cigarettáért, miközben a vállára rögzített néhány hónapos gyermeke hosszú haja után kapkod.

Az orvos rám szólt, nagyra nyitottam a számat, a lámpa felé.

Szeretjük a kitaposott ösvényeket, még a gondolkodásbélieket is. Vagy talán azokat kiváltképpen. Mert nem kell a fejünket kapkodni ide-oda közben. Tudjuk, hogy az előttünk jártak régen elkotorták már a lábunk elől a botlató göröngyöket; föltornyozva az út szélén szegélynek, hogy lelépni se tudjunk róla, ha elméláznánk.

Az idős hölgy nemrég múlt kilencven éves, ezért gyakran gondol a halálra. Készülődik, rendben akarja hagyni a dolgokat maga mögött.

Ami elmúlt, elmúlt, mi fájt vagy haragot gyújtott, komikummá simította az idő, és tán maga sem hinné, ki leírja, hogy úgy volt, ahogy volt, ám nevetni, jóízűt kacagni az tud igazán, aki valahogy, valamikor ugyanazon a göröngyös úton végigaraszolt.

Akár képzelem csak, hogy tudok valamit valamiről, akár tudom, hogy az csak képzelet; egyvalaminek a két vége az. Olyannyira, hogy ha az a valami bot volna és rámhúznának vele – kétszeresen fájna. És méltán, mert akármelyik vége táncolna rajtam a botnak, rászolgáltam.

Hatvan perc az út Bonyhádtól Szentlőrincig: éppen elég idő a besötétedésre; nappali fény kápráztat még elinduláskor, a Nap a szemembe nevet a szélvédő üvegén át, aztán az aszfaltút fölött lebegve narancsszínűre vált, és mintha szivárogna lassan a léggömb, ereszkedik a földhöz mind közelebb;…