Szépirodalom – próza

Amiként a kora reggeli felkelésekkel nem járt együtt a nap melengető ébresztő cirógatása, úgy érlelődött Sámuelben az az eleve elhatározottság, hogy eljött az ideje a külterületi szolgálatból való visszaút keresésének – és ezt meg is kezdte, nem mindennapi módon.

Lehet, hogy jó volna többet tudnunk a világról és önmagunkról is, de hogy boldogabbak lennénk tőle okvetlenül, azt egyre kevésbé hiszem. Még az egyáltalán tudhatók sokasodását is gyanakvással nézem, pedig micsoda kevéske jut el hozzám abból is! Mert azt látom, a tudományos kutakodás is visszahőköl néha, amikor rádöbben, hogy korán kiáltott heurékát, ha egy-egy üstökösfénnyel jött vadonatújnak az arcáról lehull a maszk, és az igazi – az öröktől való – rávicsorog.

Micsoda család lettünk mostanra, anyánk, micsoda keveredett idő motoz itt kéretlen, összezavarva mindent körülöttünk, anyánk, anyácskánk, széparcú húgocskánk, mit tett velünk ez a mihaszna: összekaszabolta arcunk, s világnak csúfjára telekörmölte iszonyú rajzolatokkal, kusza és elfogadhatatlan üzenetű ábrákkal, ügyetlen karmaival felismerhetetlenné tette bennünk az örök fiatalságot;…

Arról a néhány hónapig tartó „mélyvízi úszógyakorlatról” sok mindent lehetne mesélni, de nem érdemes.

A kedvesem bajban van, elbánt vele a hirtelen felszökő vérnyomása, kórházban fekszik most türelemmel, infúziós állványhoz kötözve.
Az otthonunkról kérdez, tudja pedig, nála vagyok naphosszat, mit mondhatnék, üres az többnyire, éjszakai szállás inkább.

Annyi év, sőt évtized múltán már csak a humor bujkáló nagyotmondásának tűnő esetek, események azok a történetté zsugorodó, térben és időben azonban megtörtént dolgok, amikről azt hiszi a ma élő hallgató, olvasó, hogy: annyira valószínűtlenül ostoba helyzet, történés, nem is lehet igaz, csak egy korosodó ember agyának végterméke.

Már megint elszaladt egy hét. Születésnapi tortát kell sütnöm. A hűtőszekrény üres, vaj nélkül nem lehet tortát sütni. Nincs menekvés, nyakamba kell vennem a várost.

Azt ne gondolja senki, hogy a mi háborúnk is olyan volt éppen, mint a többi, nyomasztó, sötét és lőporfüstös, nem: a mi háborúnkban a harctéren virágok virítottak, és fölöttük a száradó széna jó szagához hasonlatos illatfoszlányok lebegtek.