Vasi Ferenc Zoltán írásai

A lélek szenved. A lélek újjászületik. A léleknek titkai vannak. Errefelé valójában senki sem az, Aki. Kényszersorsok. Álca-ábrázatok. Átböjtölt el(v)nyomás. „Kelet-Európai rehabilitáció / ez a kreatív szuperimitáció.” Isten, ember és Állam – teszi mindegyik a maga dolgát. („A halál az állam szolgálatában áll.”)

Látom az albán Madonnát összeégett bőrű gyermekével a Dragisa Misovic-kórházban. Átvérzett kötés az orrán. Látom magát a kórházat, azt is találat érte. Látom az újvidéki „Öreg”-hidat magába roskadva – nincs jövő. Látom a kursumlijai bombázás áldozatait, egymásra zuhanva, fennakadt szemmel. Látok másvalakit az utcakövön heverni, hasán hófehér ing, feje alatt a kabátszárnya.

Mit tehet az ember halottak napján? A lelkek mécses-lángok szívburkában körbesétálják a temetőket, fáradt, zörgő csontú emlékekkel hazatérnek, behúzódnak a házba,és tovább fának. A sötétség sárgombócokat dobál a ajtókra,ablakokra, zuhognak a bútorokra, telefröccsentik az ágyat, a térdet, a szájat, hogy már álmodni,beszélni sem lehet.

Én nem tudtam. Apám tudta. Minden felhőre figyelni kell. Lehet zápor, lehet jégeső belőle. Kell egy ház, asszony-öl – menedékül. S kell egy Haza! – szükségül, s két szobával. Az egyik szobában káromkodás, lárma, hajcihő van. A másikban csend parázslik. Évtizedekig.