Szépirodalom – próza

A csöppnyi, jól időzített visszatérési kísérlet után Sámuel immár elhagyhatta „gyarmati” őrhelyét, de a ki- és visszautazgatás megszűnte nem hozott részére könnyebbséget, sőt…

Az Árnyékok táncának elbűvölő utánozhatatlansága feledésbe kényszerít, egy új, önálló saját világ lépett elő a függöny mögül. Arca el van takarva egy láthatatlan ismeretlen kezek(?) által megszőtt köntössel. Talán ez is csak egy Árnyék, amit magára vetett sietettségében.

A koranyári kert terített asztala körül jókedvű madárhad dáridóz, Isten szabad ege alatt Isten madarai viháncolnak és trilláznak szakadatlan. A levegő forr, énekük fölhabzik, körbefonja a présház szikrázó falait, az épület fölé tornyosul csillámló, ezüst fodrokban, és a tiszta égboltra feszülő madárfütty-kupola kristály faláról fémes pendüléssel, többszöröződve verődnek vissza a hangok.

Amiként a kora reggeli felkelésekkel nem járt együtt a nap melengető ébresztő cirógatása, úgy érlelődött Sámuelben az az eleve elhatározottság, hogy eljött az ideje a külterületi szolgálatból való visszaút keresésének – és ezt meg is kezdte, nem mindennapi módon.

Lehet, hogy jó volna többet tudnunk a világról és önmagunkról is, de hogy boldogabbak lennénk tőle okvetlenül, azt egyre kevésbé hiszem. Még az egyáltalán tudhatók sokasodását is gyanakvással nézem, pedig micsoda kevéske jut el hozzám abból is! Mert azt látom, a tudományos kutakodás is visszahőköl néha, amikor rádöbben, hogy korán kiáltott heurékát, ha egy-egy üstökösfénnyel jött vadonatújnak az arcáról lehull a maszk, és az igazi – az öröktől való – rávicsorog.

Micsoda család lettünk mostanra, anyánk, micsoda keveredett idő motoz itt kéretlen, összezavarva mindent körülöttünk, anyánk, anyácskánk, széparcú húgocskánk, mit tett velünk ez a mihaszna: összekaszabolta arcunk, s világnak csúfjára telekörmölte iszonyú rajzolatokkal, kusza és elfogadhatatlan üzenetű ábrákkal, ügyetlen karmaival felismerhetetlenné tette bennünk az örök fiatalságot;…

Arról a néhány hónapig tartó „mélyvízi úszógyakorlatról” sok mindent lehetne mesélni, de nem érdemes.

A kedvesem bajban van, elbánt vele a hirtelen felszökő vérnyomása, kórházban fekszik most türelemmel, infúziós állványhoz kötözve.
Az otthonunkról kérdez, tudja pedig, nála vagyok naphosszat, mit mondhatnék, üres az többnyire, éjszakai szállás inkább.

Annyi év, sőt évtized múltán már csak a humor bujkáló nagyotmondásának tűnő esetek, események azok a történetté zsugorodó, térben és időben azonban megtörtént dolgok, amikről azt hiszi a ma élő hallgató, olvasó, hogy: annyira valószínűtlenül ostoba helyzet, történés, nem is lehet igaz, csak egy korosodó ember agyának végterméke.