Szépirodalom – próza

Valami nem mindennaposra várni, készülődni rá, és aztán ünnepet ülni, ha eljön, csendben volna csak illő, ahogyan szépet szépen szabad adni, kérni és elfogadni is: […]

Amikor az öreg görögök ezt a kurta mondatot leírták – hogy minden mozog -, maguk se tudták talán még akkor biztosan, hogy az egyetlen biztosan tudhatót mondták ki vele a világról.

Te is tudtad, én is tudtam, hogy jön az az iszonyat, melyet kimondatlan szavak elröppenő bújócskáiba burkolva üzentél az értőn érzőknek, mikor a jelről beszéltél, a rajt jeléről, hogy akkor jönnötök kell.

Csak én tudom, ki voltál. Hozzám tartoztál, és elvesztettelek. Ötven éve… A világ, a haza, a család, az apád, az anyád, az iskola… már a nevedet sem tudja.

Úgy tűnik, ötven közelében és kevéssel ötven fölött az egész életem másképp alakul, mint annak előtte. Mások az olvasmányaim, mások állnak közelebb hozzám, más dolgok érdekelnek, és egyre inkább más dolgok válnak fontossá. Az idő szelektál.

Élt Rómában egykoron egy korán árvaságra jutott fiatalember, Caius Marciul. Okosságát a bölcsektől tanultaknak, bátorságát fiatalságának köszönhette. Azokban az időkben mindennél többre tartották a harc közben tanúsított vitézséget, s mert Róma ebben az időben állandó harcban állt ellenségeivel, Caius Marciusnak igencsak volt alkalma bizonyítani vitézségét, mindenkinél különb harci erényeit.

Kevés keservesebb igyekezet van, mint ünnephez úgy keresni a szót, hogy az, ha sikerül rátalálni, legalább a főhajtás tiszta szándékát ne rontsa. Hogy se ál-meghatottan magát kelletővé, se leereszkedő cifra gügyögéssé ne váljon tőle a beszéd, ha már mindenáron beszélni kell.