Szépirodalom – próza

Mennyit oktalankodtam valamikor drága jó nagyapám kedvenc szavajárásán, uramisten! Igaz, volt rá okom bőven, mert így jelentette meg magát mindig a mondandó, ha kikívánkozott belőle, amit csak ő tudhatott, egyedül ő, amikor visszapillantó tükrében a lelkének rálátott egykori önmagára, s emlékezetének felvillanó képein el-elrévedt.

Az ablak alatt gyerekek mennek, sapkájukon hóból puha fészek, fontoskodó, nagy pelyhek sürögnek körülöttük. Kicsik szánkóznak piros arccal, elébük befogva erőteljes, ringó járású fiatal anyukák, nemrég még utasok maguk is, kicsattanóak, nevetős szeműek.

hogy ezt a két szót, amit ideírtam címnek – ha így együtt vannak, mintha kézen fogva, párban -: se vallomásnak, se őszintének elfogadni, hinni nem tudom.

A „muss sein”-ból magyarított muszájban nemcsak az idegent üldözte a nyelvtisztító buzgalom már kisdiák koromban is – amikor még azt se nagyon értettem, mi bajunk vele –, hanem a feleslegeset is, merthogy van rá jó magyar szavunk: a kell.

Őszintén bevallom, hogy Július Satinskýval szemben nem vagyok elfogulatlan, mindannak ellenére, hogy csak évtizedenként találkozunk, futunk össze néhány órára és néhány percre. De azok a percek – legalábbis részemről – irgalmatlanul fontosak.

Akármilyen nagy a súlya akárminek, nem érezzük akkorának, mint amekkora, ha mindannyiónk vállát egyként nyomja. Nem mintha örülnénk annak, hogy osztoznunk kell másokkal a rosszban milliószám

Reggel van, nem kora már, a napfény térdig ér a szemközti kertben, madarak villannak el a százszorszép szártalanul nyiladozó virágai fölött, idecsalogatja őket a szivárgó bogárzümmögés, éled a kert, a fák ruhátlanul nyújtózkodnak, a nyárra mindig elkészülő sátruknak még csak a tartószerkezete van meg,…

A pécsi Szivárvány Gyermekház irodalmi pályázatot hirdetett általános iskolásoknak az idén, október hatodika előtt, „Tűnődések egy sétányon” címmel: emlékező-emlékeztetőt az aradi vértanúkra.