Milan Navrátil cseh íróval és műfordítóval még a régi rendszerben ismerkedtem meg a Magyar Kultúra Národní trídán (Nemzeti sugárút) lévő könyvesboltjában. Azóta a demokrácia elsodorta ezt a – magyarság szempontjából igen fontos – intézményt is.
Gatyás kölyökkoromban június idusán ágyékig érő langyos vízben lestük a leívott pontyok örömtáncát. A nyers kőrisfa bot végére kötött pár méter zsinóron lógattuk a dróthorgot a zsenge nádszálak közé. Nagyon izgalmas játék volt. Néha egy-egy kisebb aranyhasút sikerült is megfognunk a tilosban. Mögöttünk, a vasúti sínen délutánonként végigsétált a rendőr a farkaskutyájával.
Artúrka egy fehérbóbitás kakadu (Cacatua alba), körülbelül 16 éve került hozzánk Bécsből, egy magyar származású madárkereskedőtől. Akkoriban Sopronban laktunk, a „kismadár” (aki mintegy 45 centiméter hosszú a fejétől a farkáig) a hazavezető utat egy kartondobozban töltötte, és már ekkor bizonyságot tett kivételes egyéniségéről – kitartó munkával lyukat rágott a doboz tetején, nem kis rémületet keltve, hiszen valahogyan haza kellett hozni anélkül, hogy a gépkocsi légterében szabadon hancúrozhatott volna.
Amikor az öreg görögök ezt a kurta mondatot leírták – hogy minden mozog -, maguk se tudták talán még akkor biztosan, hogy az egyetlen biztosan tudhatót mondták ki vele a világról.
Te is tudtad, én is tudtam, hogy jön az az iszonyat, melyet kimondatlan szavak elröppenő bújócskáiba burkolva üzentél az értőn érzőknek, mikor a jelről beszéltél, a rajt jeléről, hogy akkor jönnötök kell.
Csak én tudom, ki voltál. Hozzám tartoztál, és elvesztettelek. Ötven éve… A világ, a haza, a család, az apád, az anyád, az iskola… már a nevedet sem tudja.
Úgy tűnik, ötven közelében és kevéssel ötven fölött az egész életem másképp alakul, mint annak előtte. Mások az olvasmányaim, mások állnak közelebb hozzám, más dolgok érdekelnek, és egyre inkább más dolgok válnak fontossá. Az idő szelektál.
A hír, ahogy illik, megelőzte a királyt. Valaki azt mondja: a bicsérdi lucernáson látták, másvalaki pedig azt állítja, hogy már hallotta is a hangját. Mindez egyelőre azonban csak szóbeszéd. Nagyon is ismerjük már egymást és tudjuk: elég egy nyom a sáros dűlőúton és elszabadul a fantázia…
Élt Rómában egykoron egy korán árvaságra jutott fiatalember, Caius Marciul. Okosságát a bölcsektől tanultaknak, bátorságát fiatalságának köszönhette. Azokban az időkben mindennél többre tartották a harc közben tanúsított vitézséget, s mert Róma ebben az időben állandó harcban állt ellenségeivel, Caius Marciusnak igencsak volt alkalma bizonyítani vitézségét, mindenkinél különb harci erényeit.
Impresszum | Facebook | Soundcloud | RSS | Hoszt: Infocsoport | WEB: Netmester Produkció | Copyright © 2026 | WordPress Theme by MH Themes
