B. Tomos Hajnal írásai

Havat seperek a kapum előtt. Tavaly ilyenkor már virágoztak az almafák (ma reggel dobta ki egyéves fotómat a fész), most pedig, március közepén, még mindig havazik. Szemközt Lujzi, a szomszédasszony is seper. Úgy látszik felgyógyult a covidból. Vagy az nem ő volt?

Legnagyobb badarság halálunk előtt búcsúlevelet írni. Mert mi van, ha nem lesz időd befejezni, vagy abban a szorongatott és lámpalázas helyzetben (mert ugye, egyszer hal meg az ember) csak valami semmitmondó, muris kis esemény jut eszedbe az életedből.

Bár még dúl a járvány, újdonságok dolgában nem szűkölködünk. Még csak kocsmába, moziba, kenyérboltba se kell elmenned, együltödben, kábelen kapod a legkülönfélébb híreket. Mert aszongya a Rendcsináló „Újra kell számolni mindent, nyessünk ki innen és ragasszuk túlnan, a kutyafáját!”.

Mária a függöny mögül nézte, amint nővére, Anna hosszasan nyomja a kapucsengőt, aztán kivár. Nem mozdult. Csak nézte nővérét, mintha először látná. Tudta, hogy nem adja fel egykönnyen. Minél tovább kellett ücsörögnie, annál türelmetlenebbül nyomkodta a csengőt.

Olyan négyéves-forma lehettem, mikor nagyszüleim először vittek el Brassóba. Na, nem olyan ukmukfukk, mint ahogy ezt most leírom, hanem hosszú és körülményes készülődés után. Nagyanyám átmosta és száradni aggatta a nagy füles kosarakat. Nagyapám előhúzta a kasos szekeret.

Szomorú vagyok.  Meghalt a világ legundokabb, legirigyebb, legszemtelenebb, legkomiszabb, legfölényesebb, legdurvább, leggyanakvóbb és leggonoszabb embere, akivel valaha is összehozott a sors. Gyászolom a szomszédomat, aki minden nap kiállt a kapuba, pont akkor, amikor én havat hánytam.

Rögtön a rendszerváltozás után történt, hogy a negyvenöt éve tartó bezártság szomjától hajtatva, kihasználtuk az első kínálkozó alkalmat és elmentünk egy „kapitalista” országba. Tudniillik saját szemünkkel akartuk látni hogyan él a köznép egy olyan társadalomban, mely az ember ember általi kizsákmányolásán alapszik.

Végre ma kézhez kaptam régóta esedékes kinevezésemet, melyen világosan, fehéren feketével írja, hogy mától én vagyok a cég IGAZGATÓHELYETTESE. Életem álma teljesül ebben az egyetlen szóban. Nem gürcöltem 22 éven át hiába.

Felvetődött-e bennetek valaha a kérdés, kedves olvasóim: mit tehet az ember lánya, ha naphosszat háton fekve a mennyezetet kell bámulnia, vagy jobb esetben oldalára fordulva kémleli a zsalun átszűrődő fényeket, melyek legfennebb a nap állásáról adnak némi eligazítást?